Az illem és a tökéletesség példaképei

Sárgán csillogott a hold fénye az aprócska tavon. Éjszaka volt, sötét, jéghideg. Csak a nádas susogott, de ez a halk hang is oly hangosnak tűnt a néma csendben... Egyedül üldögélt ebben a teljes éjszakai idillben. Össze-összerezzent minden apró kis hangtól. A néma, magányos hangtalanságot kedvelte már egy ideje. Pedig nemrég még hogyan szerette a zajos helyeket, és az embereket! Manapság viszont már örül, ha senkit sem kell látnia. Csak egyedül ő és a táj, amiben sosem csalódik. Rövid története volt, olyan, ami bármikor megeshet bárkivel.
Ő volt a társaság közepe, imádta mindenki. Kivéve persze az irigyeit, hiszen azok mindenkinek vannak. Nála boldogabb ember azonban nem nagyon lehetett a földön, legalábbis ő ezt hitte. Hogy mekkorát tévedett!
Azon a környéken, amit otthonának tekintett, mindenki azon igyekezett, hogy minél jobbnak látsszon. Senki sem tudta honnan is indult ez a dolog. Sőt, talán még azt sem tudták, hogy nem is olyan tökéletesek. Talán azt hitték, hogy azzal, ha nem beszélnek róla, a problémáik nem is léteznek. De hiába állítjuk a gravitációról hogy nem létezik, attól még nagyon is működik... Vannak dolgok amik nem azon múlnak, hogy vajon hiszünk-e benne. A problémák is ilyenek. Azt hitték, hogy másnak nincsenek ilyen gondjai. És ezért addig addig mondogatták maguknak amíg már ők maguk is elhitték, hogy nincs is ilyen gond. Szóval egy nagyon tökéletesnek látszó kis hely volt ez. S ő maga volt a legtökéletesebb. Legalábbis igyekezett, hiszen, mégis mit gondolnak róla mások...? Ám elég volt egy apó botlás. Mások azt mondják, ilyenkor tudod meg kire is lehet számítani. És valóban. Mintha álmából ébresztették volna fel. Rémülten jött rá, hogy minden, minden amit eddig csinált, amit eddig gondolt, azt a célt szolgálta, hogy mások elfogadják, és az emberek ne nézzék ki, maguk közül valónak ismerjék el. Ám azok a bizonyos mások is a dolgokról csak beszélnek. Úgy tesznek, mindent ahogy a nagy könyvben meg van írva. Tökéletesen tudják mi illik és mi nem. De mégis. Amikor valakinek segítségre lenne szüksége a fejüket elfordítva tovább lépnek. Segítenek annak akinek úgy gondolják, és meseszép kész válaszaik vannak mindenre amit nem akarnak megtenni.
Ekkor lett elege. Vajon miért kell mindent úgy tenni, ahogyan az elő van írva. Miért kell mindenben az illemet előre venni, és közben arról beszélni, hogy ők szakítanak az eddigi "szabályokkal"? Az határozza meg őket, hogy ki milyennek látja őket, és ezért képesek a tökéletességbe burkolózni, közben pedig mindenki tudja, hogy kinek milyen titkolt dolgai vannak. Egymásra mutogatnak, pedig ők is ugyan olyanok, hiszen  ugyan olyanná válnak mindannyian az egyediség pedig lassan lassan kihal. Kiábrándult az emberekből...

A közösség- eltűnés

Nos, hogy hogyan lehet úgy eltűnni, állítólag se szó se beszéd, hogy tulajdonképpen senki se érdeklődjön irántad, s amikor mégis akkor sem az a kérdés, hogy hogyan jött ez össze, hanem minden más?
Az elején kezdem a történetet, mindenki beleszületik egy egy közösségbe, valahova, ahova anélkül tartozik, hogy ezért bármit is tenne. Ez eddig igen egyszerű képlet, az ember vagy szereti, amit neki szántak, ahova került, vagy nem. Avagy hol szereti, hol nem, és talán inkább ez utóbbi a leggyakoribb. Hiszen minden ember életében vannak mélypontok és olyan is amikor minden jobban megy, mint máskor. Néha azt érzed végre minden rendben van, máskor pedig el akarsz menekülni onnan. Mert emberek vagyunk, mindenkivel megesnek az ilyenek...
Nos, ez egy történet egy olyan közösségről amelynek tagja lehetsz és olyankor úgy érzed magad, mint aki szerelmes, a rózsaszín köd, és a többi... Szóval egyszerűen imádsz ott lenni, és azokkal lenni, akik ott vannak. Az első pofonokig.
Az első pofonokig, amikor rájössz arra, hogy talán mégsem olyan jó ez az egész ahogyan ezt állítják. Az első pofonokig, amikor megbántanak, és nem foglalkoznak vele, amikor megbízol valakiben, és csalódnod kell, és amikor segítséget kérsz de helyette üres dolgokat kapsz. Sőt kiderül, hogy nem csak ezek vannak ott. Kavarások, hazugságok, pletykák... és amikor az életedet kiterítik, és ez alapján ítélnek meg, holott ők sem jobbak, sőt... Nos ez a kiábrándulás, ami történhet szép lassan is, de akár olyan gyorsan is, hogy szinte fel sem fogod mi is történt. Bár, nyilvánvalóan az eshet a legnagyobbat, aki a legmagasabban járt. Ekkor jössz rá arra, hogy tulajdonképpen végig naivan hittél olyasvalamiben, ami talán sosem létezett.
S ekkor nem bírsz már ott lenni tovább, szinte eltűnsz....

A gondolatok látásának rögeszméje III

Zavart, kimerült, elveszett. Ezek a szavak jellemezték az elméjét., és az életét, amióta csak kilépett a Bölcstől. Elrontotta. Olyasvalamire tette fel az életét amire nem kellett volna. Már világosan látott, de hiába.
Ez a helyzet helyrehozhatatlan volt. Ezt érezte. A Sötétség, ami körbelengte, nem engedte szabadulni.  De nem tudott igazán belegondolni, az emberek gondolatainak ezrei száguldoztak át a fején. Körbefonták, s zajosan zúgtak, kavarogtak, nem kímélve semmit. Mintha átmosnák az agyát... 
Az Őrület szakadékának a szélén táncolt, de nem tudott elszabadulni onnan. S a szakadék húzta egyre egyre mélyebbre. Érezte, hogy innen nincs menekvés. Hogy innen nem fog megszabadulni. A zavarodott feje, az átka, a halála. Hatalom volt a kezében, de ezzel együtt járt a sötét, örvénylő halál is. Az a halál, amit sosem kívánt magnak, sőt gondolni se gondolt rá. Azt sem tudta, hogy a Halál, vagy az Őrület áll közelebb hozzá. Talán kissé mindkettő. Vagy nem is annyira kissé... Végül visszafele vette az irányt a faluba, az idős asszonyhoz..
- Már vártalak. - fogadta az.
- Mondd, mit tegyek?
- Tudod, nem az volt a rossz amit akartál.
- Hanem mi? 
- Nos, az a gond, amiért kérted.
- A hatalom? A hatalom volt az oka mindennek.
- A... a hatalom?
- Pontosan. 
- És... és tudok valamit kezdeni... ezzel? Nekem ez sok...
- Sajnos én nem segíthetek már. Időben figyelmeztettelek, ez volt az én dolgom. Hogy tovább mit kezdesz az a te dolgod, abban sajnos nem segíthetek. 
- De... de... - dadogott ámde hiába. Az utolsó reménysugár is odaveszett. Egyre inkább érezte a fojtogató Kezet és egyre nehezebben állt ellen a fejében tomboló vihar. Tudta, hogy elveszett örökre. Örökre.

Gondolatok látásának rögeszméje II

Teljesen megtelt a feje az emberek gondolataival, pedig a faluban nem is laktak sokan. Boldog vigyorral az arcán távozott.
Hazatért oda, ahonnan elindult, a nagyvárosba. És... elkezdett fájni a feje. Nem is kicsit. Valahogy... valahogy az egész világ a feje tetejére állt, és nem úgy, ahogyan azt ő oly' régóta várta. Szinte labirintusnak érezte a saját elméjét; amiből ugyan ki akart jutni, de nem tudott. hirtelen megértette mit is akart a tudtára adni a Bölcs. De mégis...
Biztos volt benne, hogy máshogy is lehet ez; hogy tud uralkodni ezen a képességén.Uralni tudta máskor is az elméjét, bizonyára most is fogja tudni. Kissé elveszettnek érezte magát, de nem foglalkozott az érzelmeivel, belevetette magát a dolgok közepébe. Találkozott néhány ismerősével, akiknél elégedetten konstatálta, hogy belelát az elméjükbe, minden apró villanást , minden olyan gondolatot észlelt, amit még önmaguk elől is palástolni próbáltak. 
Boldogan hajtotta álomra a fejét. Tulajdonképpen csak álomra hajtotta volna, de valahogy nem akart összejönni. Sosem volt jó alvó, és így, hogy folyton a fejében jártak a gondolatok a szomszéd bosszankodásától kezdve az emeleten lakó kislány álmaiig mindent, így még nehezebben sikerült. Végül vagy háromórás "kínzás" után sikerült elaludnia. De nem ment vele olyan sokra, ahogyan remélte. Kavargó-forgó gondolatokkal álmodott.
Kimerülten ébredt, hasogató fejjel, zavartan. Azt sem tudta mihez kezdjen. A fejfájás nem múlt el a gyógyszerektől, s a fejében sajgó, sötétlő gondolatok is egyre inkább felerősödtek. Szédelgett. Könyörgött, hogy legalább egy percnyi szünete legyen. De hiába. Csak úgy áradtak a gondolatok a fejébe. A saját gondolatait elvesztette az örvénylő kavalkádban. De érezte, és tudta: önmagát is elvesztette.

Gondolatok látásának rögeszméje I

Világéletében csak egy dologra vágyott, ez űzte hajtotta egész nyomorult életében, ezért küzdött, szenvedett, tűrt... Ez hajtotta a Mississippitől nyugatra, keletre, északra, délre, a csendes óceántól Afrikáig, majd az északi sarkon át Kínába... bejárta a világot, csak azért, hogy megszerezhesse valami módon ezt a kincset, melynek létezését örök időktől kétségbe vonták, lehetetlenségnek tartották. Könyvekben, filmekben, mesékben szerepelt, ám a valóságban nem létezett. Elvileg. De Ő ebbe nem akart belenyugodni. Hogy mi is volt ez?
 Nos,  az emberek gondolataiba olvasás képességét űzte íly' vadul hegyen, völgyön, árkon, bokron, dombon, erdőkön és mindenféle veszedelmen és országon át. Meg akarta szerezni bármibe is kerüljön, bárhogyan is juthasson hozzá. Éveket, évtizedeket áldozott erre. Végül úgy tűnt, megtalálja amit keresett....
Egy kicsiny faluban egy boszorkánynak titulált idős asszonyhoz vezettek az útjai.
- Ó, tudtam, hogy jönni fogsz, már vártalak. Jer beljebb, idegen.
Már meg sem lepődött látott ezt azt, szó nélkül belépett a kis kunyhóba, és érezte, az élete meg fog változni. Érezte a reményt, hogy most megkaphatja azt amire egész életében áhítozott gyermekkorától kezdve.
- Nos, mondd, vándor, mit szeretnél?
- Hiszen tudod Te azt, nagyon is tudod.
- Veszélyes dolgot szeretnél, keveseknek adatik meg és tudod.... nos nem olyan jó dolog az, mint amennyire azt te szeretnéd.
- Ugyan már, kérlek, mások gondolataiba látni hatalom, és még ha nem is leszek olyan nagy vezér tőle, nem fogok király, miniszterelnök, vagy bármi hasonló is lenni... mégiscsak feljebbvaló leszek a többieknél.
- Ez éltet, ezért szeretnéd megkapni? Hogy több legyél, mint mások? 
- Jajj, Bölcs Vénasszony, ne kérdezgess már ennyit, tudom, hogy nem boszorkány vagy, hanem egy Bölcs, és azt is, hogy te tudod mi módon szerezhetem ezt meg. Kész vagyok bármit megfizetni érte. Bármit. Ezzel a kívánságom teljesülni fog, és boldog leszek.
- A Hatalomnak, és a Tudásnak ára van. nagyon nagy ára.
- Mondtam már, bármit megadok érte. Nevezd meg az árát.
- Az árakat nem én szabom, azok a dolgokkal jönnek, s hogy ki hozza őket, a sors, az Isten, a természet... nevezd aminek akarod.
- Mondd az árát, az árát mondd... - mondta türelmét elvesztve hősünk, aki már az őrület határán állt a tudattól, hogy ez az idős nő tud valamit, és ahelyett hogy elmondaná csak húzza és húzza a dolgokat...
- Az ára egy átok, mely az egész életedet meg fogja keseríteni, nem fogja hagyni, hogy kiélvezd a tudásod, s ráadásként, pontosan az lesz az átok, amire oly annyira vártál.
- A tudás, a gondolatba látás? Hogyan lehetne az átok? 
- Hallgass rám, ne kérd ezt, tudod minden éremnek két oldala van. És amit kívánsz, nos az nem csak "áldás" nem csak jó, hanem egyben az "átok" is, a rossz.
- Bármi is ez a zagyvaság, nekem kell a Tudás.
- Ha így döntöttél... menj.
Érezte ahogyan lépett kifele, hogy az emberek zaja hogyan tölti be az elméjét....

Tovább... és tovább...

Elöntötte a DÜH, valósággal forrongott és lázongott. Próbált kitörni a helyzetből de nem sikerült. Ha valakinek, nos, neki tényleg nem volt sok választása. Vagy tűr még, vagy az egész élete tökre megy. És így a választás adott volt, nem akarta az egész életét gallyra vágni, hiszen már a szeme előtt volt a cél. Szomorúság töltötte el, hogy idáig kellett fajulnia a dolgoknak, de ez várható volt. Nem akarta, nem így akarta, mégis... Ha valamiben, akkor ebben nem tudott máshogy dönteni,
Vagy most lesz jó neki és később tönkre teszi az életét, vagy most rossz és később lehetősége van arra, hogy minden rendbe jöjjön. Volt előtte példa, de az övé más eset volt. Küzdött azért, hogy valami olyan legyen belőle ami több mint egy idegproblémákkal küzdő valaki, több mint amit maga előtt látott, több mint amennyit kinézett magából, valahogy több, jobb. Nem akarta feladni. Nem volt az a típus.
Egyszerűen csak nem akarta ezt az egészet, de jobb választása nem volt, így kellett hogy legyen. Így kellett, hogy történjen, érezte. Nem tehetett a problémáiról, nem ő akart mindent, ami végül problémát okozott.
Lassan lassan összeszedte magát. Kitisztította az elméjét, félredobta a gyötrő gondolatait. és nekiállt csinálni a dolgát, közben pedig olyan szép és jó dolgokra koncentrálni, amiért érdemes küzdeni. Felemelte a fejét és felállt, továbbment.

Kegyes hazugság?

Igen furcsa helyzet volt. Minthogy emberek között dolgozott voltak némi alap elvárások. Az egyik ilyen volt, hogy legyen udvarias kedves, elragadó. Nos, valóban...
Az alaptermészete kedves volt, és segítőkész. Ezzel elviekben nem is kellett volna, hogy probléma legyen. Kezdetben nem is volt, egyáltalán, csak úgy áradt belőle a naiv kedvesség mindenki iránt teljes jó szándékkal.
Csakhogy az idő telik, és telik, és az idő folyásával az emberek is változnak. Főként a környezetük hatására.... Vele is pontosan ez történt.
Egy idő után elvesztette naiv gyerekes látásmódját: kezdte észrevenni, hogy mások mit gondolnak az emberekről, és hogyan állnak hozzájuk. Ráadásul egy idő után semmi kedve nem volt dolgozni sem. Ez okozott némi bonyodalmat. De igazán talán akkor jött a probléma, amikor már ő is nevetett az emberek butaságán, ahelyett, hogy olyan megértően állt volna hozzájuk, mint korábban. Valahogy... megváltozott.
Valahogy úgy kezdte el nézni az embereket, ahogyan a többiek tették. És így azok az emberek is kezdték idegesíteni, és zavarni, akik egyébként nem szokták régebben...  Lekezelőbb lett, és a mosoly is némileg megcsappant a kedvességgel együtt.
És minderre csak plusszként jött rá az, amikor eljutott odáig, hogy képes volt kedvességet és mosolyt hazudni, amikor legszívesebben elküldte volna a melegebb éghajlatra az adott embert/embereket. Érzelmeket hazudott.
Mikor erre rájött, akkor megdöbbent. Szemrevételezte honnan hova is jutott. Az már bizonyos volt, a régi kedvessége sosem térhet vissza, más megoldás kell... Ám tudta, hogy az ember változik, és ő is megváltozhat, csupán akarnia kell. Tulajdonképpen semmi sem garantálta, hogy sikerülni fog, de valahogy megoldhatónak látta...
Ám a legnagyobb kérdés hátravolt. Ha éppen rossz napja van, és semmi kedve senkihez, és mégis udvarias és mosolyog; akkor azzal jót tesz-e, hiszen az embereknek mégis feldobja a napját, udvarias velük, és azzal jót tesz; vagy azzal, hogy érzelmeket hazudik, többet árt mint használ. De amennyiben az utóbbi vajon kinek árt?