Míg a Reménység élt, valahogy mindig kezelni tudta a Fájdalmat, ám egy borús estén megszűnt ez, mi eddig kordában tartotta. Kialudt belőle a reménység, nyomtalanul eltűnt Helyére a Fájdalom, és a Magány került. Ekkor kezdődtek a bajok...
Egyszerre senkinek a társaságát nem kívánta már. Csak az örökös magányosságot. Fájdalmával nem tudott, s már nem is igazán akart küzdeni. Megadta magát a Szenvedésnek. És a Szenvedés és a Fájdalom pedig egyre csak emésztette, s emésztette őt.
Sötétség borult világára, már nem látta a színeket, meg sem hallotta a madarak csicsergését, és a világ ezer meg ezer csodája, és gyönyörűsége se boldogította többet. Sőt, észre sem vette őket...
S ahol a Szenvedés, a Fájdalom és a Magány ott van, oda a Boldogtalanság is bekerül. Ez sem segített a helyzetén ami egyre csak romlott...
Barátai, kik eddig vele voltak, már nem törődtek vele. Teljesen magára maradt, ahogy kívánta. De ez sem érdekelte egy idő után. Emberek között, vagy nélkülük...teljesen összemosódott előtte.
Céltalanul bolyongott, elveszve. S ahogy az idő telt, ez a helyzet csak rosszabbodott. Lelki problémái már nem csupán lelkiek voltak, a testére is kihatottak. Nem volt étvágya, álmatlanságban szenvedett, csak bolyongott egész álló nap. Így kínlódott napról napra, egyre inkább fogyva...
Egy nap a város széli forgalmas strand mellett ment el, szokás szerint mélyen a belső sötétségébe ereszkedve, amikor összeesett. Az emberek elhúzódtak tőle, s folytatták útjukat, s dolgukat, mintha semmi sem történt volna...
