Ideges volt. Mostanában egyre sűrűbben. Utálta, mivel ilyenkor még magától is félt. Ráadásul mintha két hangot hallott volna magába. Az egyik azt mondta: higgadj le, a másik azt, hogy tombold ki magad. Legszívesebben valóban kitombolta volna magát, s mindent szétvert volna, s a földhöz vágott volna, ám tudta, hogy később megbánná, így visszafogta magát. (Ami néha elég nehezen sikerült...)
Így őrlődött minden egyes alkalommal. Reménykedett benne, hogy ha a küldetését bevégzi, újra nyugodt, átlagos, normális életet élhet. S ez hamarosan el is érkezett. Végzett.
Sietett visszavedleni egy átlagos emberré. Nem, nem kívülről, belülről. Ám a meggyilkolt emberek átkai ott zúgtak a fülébe, és azt a gondolatot sem tudta elhallgattatni,. hogy ő már MÁS. Ő nem átlagos többé, s a nyugodt életre esélye sincs. Végül kezdte feladni az ellenállását, s belátni: minden megváltozott. De legfőképpen ő.
Ám a gondolatai itt nem álltak meg. Már nem csak azon elmélkedett, hogy ő MÁS, hanem kezdett egyre büszkébbé válni. Hogy ő aztán milyen profi! Hány embert gyilkolt már meg, s egyszer sem katák még el! És még hányféle módszere van még! Ráadásul mindezt egyedül csinálta meg, mindenféle segítség nélkül. Állandóan egyedül dolgozott...
S amikor idáig jutott eldöntötte, hogy ő nem fog változtatni. Ha már ilyen profivá vált itt ebben, akkor ez megfelelő lesz számára. Bérgyilkos lesz. Vagy csak úgy hobbyból gyilkol. Hogy megmutassa a rendőrségnek, és az összes nyomozónak, hogy őt nem tudják legyőzni. Ha már úgyse tud jól aludni, mert a fülében visszhangoznak az átkok, legalább lesz mivel eltöltenie a napokat, s az éjjeket.
Egyre inkább eljátszott ezzel a gondolattal, s a végén a végrehajtáshoz kezdett. Különféle előre kitervelt, megfontolt gyilkosságokat hajtott végre. Végül már a vér látványa és illata hajtotta tovább, hogy újra s újra vért ontson.
Többé nem volt ura önmagának. Élvezte az áldozatai haláltusáját, élvezte a vért, nézni ahogy folyik, s örömmel töltötte el, amikor a halott vagy elgyengült ember összeesik. Már mindenhol csak azt látta. Mikor meglátott egy embert ez volt az első ami eszébe jutott: "Vajon hogyan hogyan halna meg, ha megölném?" A sikolyok s átkok is űzték-hajtották. Így lett egyszerre üldöző s üldözött.
Minden teliholdkor új név került a sírkőre. De ezt csak kevesen vették észre. Ám akiknek feltűnt, azok hosszas töprengésbe kezdtek, hogy hogyan is lehetséges, vagy ki az, aki ilyesmivel szórakozik. Most is telihold volt, s két ember kúszott a rejtekhelyére, hogy szemmel tartsák a sírkövet. Ezt előző telihold után döntötték el.
Ahogy közeledett az éjfél, egyre inkább rettegés fogta el őket. baglyok és denevérek röpködtek körbe-körbe, s hatalmas csend uralkodott a temetőbe. Levegőt is alig mertek venni. Merész dolognak gondolták így hirtelen, a "holtak hazájában" való éjszakai leselkedést. De nem tudtak már mást csinálni. A Félelem teljesen megbénította őket. Ekkor zörgést hallottak. A fejüket sem merték megmozdítani, csupán a szemükkel keresték a hang forrását. S nemsokára a látókörükbe is lépett egy hajlott hátú ember. fekete köpeny és csuklya volt rajta. Egyenesen a síkőhöz ment, s hosszasan gravírozott bele valamit.
Egyikőjük elzsibbadt lába hirtelen megmozdult. Hatalmas zörejnek hallották a néma csendben az avar zörrenését. Az ember egyből feléjük fordult. El akartak menekülni, ám a lábaik nem engedelmeskedtek. Az ember pedig elindult, s egyre közelebb került hozzájuk. Ijedten tekintettek egymásra a szemük sarkából. Végül a hajlott hátú meglátta őket.
- Na, tudtam, hogy itt lesznek. - szólalt meg síri hangon, majd rekedtes hangon röhögni kezdett.
- K...k...k - megszólalni sem tudtak.
- Na, látom kellőképpen féltek. - hallották újra rémes kacagását. Végül egyikük összeszedte kissé magát, és megkérdezte:
- K..ki maga?
- Hogy ki vagyok én? Az, akit meg akartatok lesni.
- Ön..ön írja a neveket a sírkőre?
- Hát persze!
- És milyen okból?
- Mert mindet megöltem.
- Mmmii???
- Igen, igen, megöltem az összeset. S most tudjátok milyen név van fenn? A ti nevetek! - nevetett újra őrülten.
- De..miért..hogyan?
- Ez az én titkom marad már!
Azzal közelebb ment hozzájuk, s kinyújtotta feléjük a kezét. Ők húzódtak volna el, ám mintha csak meg lettek volna
kötözve, nem tudtak megmozdulni. Már a tetőfokára hágott a rettegésük. Tudták, milyest megérinti őket, meghalnak. S esélyük sincs a menekülésre. Lemondtak az életről s várták az elkerülhetetlent. Furcsa érzés volt tudni, hogy meg fognak halni, és semmit sem tehetnek.
Mikor az ember keze hozzájuk ért, még furcsább érzés kerítette őket hatalmába. A Halál érintése. Igazából csak azt tudták pár pillanat sem telik el, s ők meghalnak. Utolsó fohászra sem volt idejük. A szívük megállt, s a lelkük távozott a testükből. A hajlott hátú pedig újra hallatta őrült röhögését.
Ekkor azonban egy ember közelített felé. Torkán akadt a nevetés.
- Jöttem. Betellt a pohár! - jelentette ki zengő hangon az idegen.
- De milyen pohár? - kérdezett vissza ő.
- A cselekedeteid pohara. Az utolsó név a tiéd lesz!
A púpos egy szót sem tudott szólni. Torkára forrtak a szavak. majd gondolatai is elapadtak. Visszatért oda ahonnan a gonoszsága és őrültsége származott, oda ahová maga is sok embert küldött...
