Társas magány

Emberek közt lenni nem annyi,
Mint emberekkel közösségbe lenni.
Mert ha válaszfalat érzel,
És ők meg nem értenek téged,
Nem vagytok egy hullámhosszon;
Akárki akármit is mond;
Ott vagy velük testben,
De a lelked messze.
Így lehetsz emberek mellett,
És mégis tőlük mily messze!

A Ház megfejtetlen titka...

Elhagyatott, romos épület volt.Valaha igazán előkelő lehetett, ám ahogy az idő tellt, egyre inkább lezülött, elromosodott. Végül már senki sem lakott benne. A pletykáknak azonban nagyon jó alapot adott. Az terjengett róla, hogy kísértetek járnak benne...
Nemsokára olyannyira nagy lett a híre, hogy már nem volt a városban olyan ember, aki ne hallott volna róla. Később ahogy tellt-múlt az idő, elterjedt a környező városokban, településeken is. Végül már szinte az egész ország hallotta a pletykát.
Sokan el is mentek, hogy meggyőződjenek róla, igaz-e. s mindannyian úgy tértek vissza: valóban szellemjárta hely az.
Ám ez nem riasztotta el a további kíváncsiskodókat. Sőt még inkább vonzotta őket. Csakhogy idővel kopott a dolog, az embereket nem érdekelte többé, és végül az épület elnyerhette jól megérdemelt nyugalmát. Mivel az emberek se lerombolni nem akarták, hogy újat építsenek a helyére (még a kísértet
megharagszik!), se felújítani nem akarták (kinek kellene szellem-járta ház?) így tehát hagyták úgy, ahogy volt.
Egy nap azonban magányos utazó járt arra. Megállt a Ház előtt, felmérte, majd egy közeli hotelbe ment, ahol megszállt.Már estefele járt, de a titokzatos idegen nem feküdt le, elment a romos épülethez, és csak reggel került elő. Akkor megkereste a Ház tulaját, és megvette tőle. Majd felújítatta. végül beköltözött.

Látogatókat nem fogadott, s az emberek nem értették, hogyan is tud egy szellem-járta házban lakni, ám ő váltig állította, hogy nincs ott semmilyen féle.fajta szellem. Végül már annyira elege lett az
emberekből, hogy végleg kitiltotta őket a házából.
Jó pár évvel később, egy újabb idegen tűnt fel a városba.Valahogy sikerült elérnie hogy bejárást nyerjen a Házba. Egy idő után ő is oda költözött.
És így történt ez időről-időre felbukkant a városban egy-egy titokzatos férfi vagy nő, és előbb-utóbb mindegyikőjük beköltözött a "Kísértet-járta Ház"-ba.

Az emberek hiába törték a fejüket, mi is lehet a Ház titka, nem jöttek rá. Sőt a különös utazók titkát sem tudták megfejteni. Végül, hogy érthetőbb magyarázattal szolgáljanak, kitalálták: Az idegeneket megölte a kísértet, aki nem más, mint a Ház egyik régi lakója. Hogy igaz-e, vagy sem, ezt azóta sem tudtuk meg...

Utolsó pillanat

Nem tudta hol van. Valójában nem is akarta tudni. Egy dolgot akart: meghalni. Mintha lentről, valahonnan mélyről emberek zajongását hallotta volna. De nem érdekelte. Úgy érezte semmi sem köti már ehhez a világhoz. Hirtelen eszébe jutott apja vélekedése az öngyilkosokról: „Egoisták. Nem gondolnak másra csak magukra. Ha gondolnának, tovább élnének.” Ám édesanyja más véleményen volt: „Hiszen néhányan pont azért lesznek öngyilkosok, hogy a világnak ne legyen több baja velük!” Ő anyja véleményét osztotta. Mint öngyilkosjelölt. S most épp leugrani készült. Utoljára körülnézett. Fekete, sötét felhők borították az eget. A kedve is sötét volt. Mint mindig.  Végiggondolta utoljára mit is tett eddig, s ekkor elkezdett kitisztulni a feje. A kedve is olyan lett, mint amilyen már nagyon régen volt. Mintha eltűntek volna a felhők… Ráeszmélt, hogy ő egy templomtoronyban van. Nem értette hogyan is került oda. Persze, meghalni akart, de nem értette miért pont egy templomtoronyból akart kiugrani?! Ám a fejében motoszkált még az öngyilkosság gondolata nem is túl mélyen. Ekkor azonban új gondolat férkőzött az agyába. Az, amely előbb-utóbb mindenkit elér: Mi lesz a halál után? Eddig nem foglalkozott ezzel a kérdéssel, ám most úgy érezte ez az egyik legfontosabb kérdés. - Nem halhatok meg, míg ezt meg nem tudom. - gondolta, és elindult lefelé.
Ekkor felébredt. Miután végiggondolta álmát, döntött: még nem lesz öngyilkos.

A kezdetek...

Távol a világ zajától, volt egy kis falu. Az erdő közepére épült, és csupán pár ember lakott ott. Titkos falu volt ez, és csupa különleges ember lakta. Idegenek pedig nem jártak arra. Bár hivatalos foglalkozásuk nem volt, ezermesterek voltak, s ki ehhez, ki ahhoz mégiscsak értett. Ám csupán délelőtt dolgoztak, utána más volt a program. Délután versek, mesék, regények szálait kötözgették össze. Majd egymásnak adták őket ajándék gyanánt.
A falu közepén hatalmas tükör terpeszkedett. Innen látták a távoli külvilágot. S így újabb és újabb irodalmi művek születtek.
Egy napon azonban egy ember érkezett, betegen, fáradtan, éhesen. Azonnal befogadták, s pár nap múlva meg is gyógyult. A falu lakói ott marasztalták. Addig-addig, míg kedve támadt bepillantást nyerni a versek, regények világába. Így ottmaradt pár hétre, amiből először pár hónap lett, később pedig pár év. Azután útnak indult. Hazaérve mindenki örömmel fogadta. Ám hogy hol volt, merre járt és mit csinált, arról nem volt hajlandó beszélni.

Az örökséget pedig, amelyet a kis falu lakóitól kapott, továbbadta gyermekeinek. Így öröklődött az, nemzedékről nemzedékre. És így öröklődik ma is...