Már csak festményen maradt meg. S hogy ki örökítette meg, az is örök rejtély maradt. Vérvörös táj, hol hajdanán zöldellt minden, terebélyes fák nőttek. Város állt a kopár sziklaszirten. Hegyek, dombok mindenütt. A nap lemenőfélben van, s vörösre fest mindent. Magányos madár köröz a város felett, vészjóslón. Immár hetedik napja, kering ott.
Persze az embereket zavarta, de még mennyire! Ám tenni semmit sem tudtak, még a legjobb lövészek sem tudták elhallgattatni. Első nap, mikor észrevették, féltek attól, hogy mi is fog történni. Ám ahogy az idő, a napok teltek, kezdték megszokni, hogy ott van. Már nem foglalkoztak vele, mire a hetedik nap elérkezett. Ám ő egyre csak ott keringett körbe-körbe, egyre figyelmeztette őket a veszélyre. Ám mindhiába.
Mikor a hetedik nap lemenőfélben volt a Nap, szikrázott az egész környék. Aranyló csík az égbolton, ám minden más vörösben pompázott. Félelmetesen gyönyörű volt, ugyanakkor ijesztő is.
Ám a lakók mindebből semmit sem vettek észre. Ők a zöldellő tájat látták, és ugyanúgy folytatták megszokott életüket, mint előtte. Loptak, csaltak, hazudtak. "Ugyan, hát ez nem nagy dolog!" - mondogatták egyre. A város bírósága elé már csak emberölésért állítottak embereket. S ők is csak enyhe büntetést kaptak. Az erkölcs teljesen lezüllött.
Ahogy lement a nap a vörösség helyét a Sötétség vette át. Átvonult a városon, követelve azt, ami járt neki. A környéket örökre elnyelte a Sötétség, s igaza lett a "vészjósló madárnak", aki hiába figyelmeztette őket...
Koromfekete varjúk köröztek a lámpa körül. Ősréginek látszó kastély . hajdan, nem is olyan rég, dicsőségben és fényárban úszott. Bár túl sok ideje nem volt a tündöklésre... Hogy mi is történt? Senki se tudja. A lakók még alig költöztek be, mikor egyszer csak arra eszméltek, hogy a helyzet egyre rosszabb és rosszabb. A kastély állapota egyre csak romlik, szinte megállíthatatlanul. Ok? Nos, az bőven volt. Az Úr s az Úrnő is tudott eleget. De a kastélyon semmi sem segíthetett. Egyre romosabb lett, és egyre régibbnek nézett ki.
Végül már helyrehozhatatlan állapotba került. Pedig lakói még ki sem élvezhették igazán gyönyörűségét. Fénykora oly' rövid volt, hogy nem is sejtették, hogy annál már csak rosszabb lehet. Optimistán, küzdve álltak neki helyrehozni, amíg nyilvánvalóvá nem lett, hogy esélytelen. Ekkor mit volt mit tenni, el kellett költözniük.
A nő azonban sosem feledte azt a kastélyt, ahol élete legboldogabb perceit töltötte. Visszajárt mindig. Sötét ruhában hófehér bőre csak úgy világított. A romos lépcsőkön ment egyre feljebb és feljebb a varjúk kárörvendő károgását hallgatva. Nem tudott elszakadni innen. Nem tudott tovább lépni.
Az égen sötét felhők vonultak, s ő sem tudott mást mondani, csak, hogy "kár". Gyűlölte, hogy egyet kell értenie a kárörvendő madarakkal. A Remény, hogy egyszer más lesz, még benne élt, de elnyomta: hiszen ez lehetetlen helyzet. Csak az emlékei maradtak meg igazán, melyek fájtak, s az a romos épület, hol az emlékeit felidézhette. Ez az ő világa volt, ennyi legalább megmaradt....
