Reggel reménykedtek benne, hogy a Jövevény volt az Áldozat. Ám nem így történt. Mire ők megtalálták az Áldozatot, addigra az idegen már ott állt mellette.
- Én megmondtam. semmi esélyük sincs, ha nem hallgatnak rám. Ki tudja ki lesz a következő....
Ekkor előlépett az az ember, aki már megtapasztalta a Pusztítást.
- Azt hiszem, ideje belátnunk, hogy magunktól nem megyünk semmire, és szükségünk van a jövevény segítségére!
- De feláldozni magunkat??
- Ha úgyis meghalsz, nem mindegy?
- De Ön már túlélte egyszer!
- Ez igaz, ám én ezt egy barátomnak köszönhetem, aki feláldozta magát helyettem. S neki köszönhettük a Pusztító távozását is. Nem tudjuk mit csinált, de az ő érdeme az a megmaradt ember. Ő áldozta fel magát értünk. - mondta meghatottan a Tapasztalt, s már majdnem sírt.
- Akkor tényleg nincs Megmenekülés a magam feláldozása nélkül?
- Ez így van. Úgyhogy azt javaslom, hallgassunk a Jövevényre, míg nem késő!
- Nos, akkor maradjon itt az, aki ezek után hajlandó feláldozni magát a Győzelem érdekében.
Mindenki maradt...
- Rendben. Nos, akkor két lépcsőfok már megvan. Tudjuk, hogy az ellenség nem legyőzhetetlen, és azt is, hogy fel kell áldoznunk magunk a többiekért. A következő feladat: tudnotok kell együttműködni, és egymást építeni, felsegíteni, hiszen egy közösség olyan erős, mint a leggyengébb tag.
- De...
- Tudom, hogy nehéz. De itt a délelőtt arra, hogy rendezzétek egymással a dolgokat. Bármilyen sérelem, probléma, régi dolog van, el kell rendezni.
Azzal leült várva, hogy induljanak a falubeliek, akik nagy nehezen csak elindultak egymás felé, s megbeszéléssel, bocsánatkéréssel rendezték a dolgaikat egymással. Majd a Jövevény felé fordultak.
- És most mi jön?
- Nos, az, hogy tudatosítanotok kell magatokban: nem az a bátor, aki nem fél, hanem aki legyőzi a félelmet.
- De hogyan?
- Gondolj a Pusztítóra. Félsz tőle?
- Persze!
- Nos, a bátorság az, hogy eldöntöd, bármi is fog történni, a félelmed nem fog befolyásolni.
- Hmm....
- És egy kis segítség: a Pusztító csak a tested tudja elpusztítani...
- Értjük...És ez után?
- Most jön a vidámság. Utálja ha valaminek igazán szívből örülünk, és ennek hangot is adunk. Főleg ha Ő úgy gondolja, hogy jelenleg félnünk, és rettegnünk kellene.
- És ezt honnan tudod?
- Hallottam már eleget Róla, s ha személyesen nem is ismerem, tudok olyanokat, akik igen, s egy-két Pusztítóval-tartóval már találkoztam.
- Szóval a vidámság? De hogy lehet vidámnak lenni ilyen helyzetben?
- Ha belülről Rend van, és Nyugalom, kívül is látszani fog.
- De mit tehetünk ennek érdekében?
- A lelki békéteket állítsátok helyre, és a lelkiismereteteket. Szerintem erre kellene időt szánni. Ám abban, hogy ezt pontosan hogyan tudjátok elérni, nem tudok segíteni. erre nektek kell rájönni. Csak nézzetek magatokba.
- Rendben.
Eltelt a fél délután, mire sikerült mindenkinek nyugodtnak és vidámnak lennie.
- Gratulálok. Nos, már csak három dolog van hátra.
- És mik lennének azok?
- Az egyik a bizalompróba. Játszani fogunk.
- Mi??
- Játszani. Megnézzük mennyire bíztok meg egymásban. Ez hihetetlenül fontos, akárhogy is hangzik.
- Nos, jó...
Pár óra múlva a bizalmuk egymás iránt jelentősen megnőtt, mondhatni, hogy már teljesen megbíztak egymásban. Ekkor így szólt a Jövevény.
- A jövőkép is nagyon fontos! El sem tudjátok képzelni, mennyire! Legyenek céljaitok a jövőre, s terveitek. Tudjátok majd, hogy a közösségen túl, ezért sem kell figyelnetek a Pusztító szavára. Úgyhogy hajrá! Tervezgessetek egymással, beszéljétek meg a jövőt!
Kis idő múltán jött az utolsó feladat:
- Tudjátok, mit gyűlöl legjobban a Pusztító?
- Nem, mit?
- A Fényt. Úgyhogy hatalmas fényözönt csinálunk itt a faluba. Elég csak ezen a környéken, ahol mi vagyunk. mindent, ami világít, hozzátok ide.
Ez hamar megtörtént.
- Nos, akkor nemsokára elkezdődik. Elhiszem, ha izgultok, de ne felejtsétek el: legyetek bátrak! És remélem azt pedig mindnyájan tudjátok, hogy fontosak vagytok, és mindenkire szükség van! akkor kezdődhet a mulatság?
- És mit fogunk csinálni, mikor a pusztító ideér?
- Azt csak bízzátok rám! Ti jegyezzétek meg jól, amiket mondtam nektek. És akkor most ki ünnepel, táncol és zenél velem?
Mindannyian vele tartottak.
A falubeliek szörnyülködve gyűltek össze a téren, hogy tanácskozzanak. Ám a gyűlésnek hatalmas veszekedés, okoskodás, és sértődés lett a vége. Majd széledtek volna szét, ám egy ember érkezett a fákkal körbevett keskeny úton. Egyedül volt. Ijedten tekintettek rá.
- Ki vagy, és honnan jössz?
- A szomszéd faluból jöttem. Mi történt, mi ez a gyűlés?
- Nem tudod? A Pusztító akarja birtokba venni a falunkat.
- A Pusztító? hmm...hallottam már róla. De ha ez igaz, akkor innen már én sem távozhatom...legalábbis míg itt a Pusztító. ..
- És hogyan bízhatnánk meg magába? Mi van akkor, ha csak hazudik nekünk, és maga a Pusztító, emberi alakban, vagy a cinkostársa?
- Jogos a dolog. Nos, azt hiszem, be tudom bizonyítani, hogy nem az ő oldalukon állok. Ehhez azonban meg kell, hogy bízzanak bennem kissé.
- Mivel tudná bizonyítani?
- Elűzzük a pusztítót.
- Mi?? Maga megőrült? Őt? A legyőzhetetlent?
- Nos, ez itt az első feladat.Ha legyőzhetőnek tekintik, az sokszor már fél siker. A jelen helyzetben biztos. Amíg azt hiszik legyőzhetetlen, az is lesz.
- De ki szállhatna vele szembe?
- Önök, sőt engedjék meg, hogy így mondjam: mi.
- De mi módon? Hiszen ehhez kevesek vagyunk!
- Ahol jön a világosság, megy a sötétség. Vagy önök mást tapasztaltak?
- Hát szó-mi-szó este kissé más a helyzet.
- Igen, igen. akkor a világosság menni akar, mert ez a rend.
- De máris eggyel kevesebb mikor a sötétség menekül a világosság elől.
- Igaz, ám ahol lápát gyújtanak ott nem uralkodik tovább a sötétség.
- Valóban...Nos, akkor mi is a terv?
- A kérdés először az: mennyire érzik magukat elszántnak, mit tennének meg a többiekért?
- A többiekért? Semmit. Én magamat akarom menteni.
- Én is!
- Én is!
Hangzott több felől.
- Ez így nem lesz jó! Amíg önmagukat a közösségük érdekében nem lennének hajlandók feláldozni, a dolgok nem fognak működni.
- Azt hiszi, idejön, mond valamit, és máris mindenki ugrál? Hát rosszul hiszi.
- Én ezt nem hallgatom, én mentem. - mondta egyikük.
- Nos, önök tudják mit akarnak.... Remélem reggelre, vagy hamarabb megváltozik a véleményük!
- Mi pedig reméljük, hogy ön lesz a következő áldozat.
- Én? Hát akkor rossz hírrel kell szolgálnom. Biztos, hogy nem én leszek.
- Na! és még te mondod, hogy nem vagy a Pusztítóval!
- Mert nem is. Csupán én Tudom, hogy nem én leszek. Van még egy-két dolgom ebben az életben, s nem a Pusztító fogja kioltani az életem. Vagy legalábbis biztos, hogy nem most.
- Áh, bolond! - mondták az emberek, majd elmentek ki-ki a maga dolgára, amely főleg az volt, hogy gondolkozzanak: hogyan is élhetnék túl.
Eljött az este, s remegve várták: vajon ki lesz a következő. nem kellett sokáig várniuk. Újra megtörte a csendet egy sikoly, amit most félelmetes kacaj követett. Rettegtek. Ezt még soha nem hallották.....
Éppen a faluja széléhez ért, amikor hatalmas üvöltést hallatott, és valami hihetetlen fájdalmat érzett. Halálsikoly volt ez, és az egész völgy beleremegett sikolyába. A falubeliek ijedten keltek fel az ágyukból, s néhány bátrabb az ablakon is kitekintett. Ám kimenni senki nem mert. Ismerték ezt a sikolyt. Nyugtalanul telt az éjszaka....
Reggel mindenki első dolga az volt, hogy kisereglett az utcára. Körülnézve minden szépnek, nyugodtak, csendesnek tűnt. nem értették. Körbejárták az egész falut mire észrevették. S akkor azt kívánták, bárcsak sohasem találták volna meg. Vérbe fagyottan feküdt a földön, csontjai kilátszottak, arca eltorzult a félelemtől.
Amitől féltek, bekövetkezett. Visszatért. Ijedtükben azt sem tudták mit csináljanak. Volt aki csak döbbenten állt, volt aki elájult, s olyan is akadt, aki pánikrohamot kapott. De értelmesen cselekedni senki nem tudott. Felelevenedtek bennük a történetek. A történetek a Pusztítóról.
Ám volt valaki, aki már tapasztalta ezt a pusztítást. nem ő volt a legöregebb a faluba, de ő eddig csodával hatályos módon megmenekült a Pusztítás elől. Így ő vette kézbe a dolgokat. Hidegen, nyugodtan irányította a falubelieket. Elkerítette a holttestet, s hazaküldte pihenni az embereket. Volt aki el akart költözni. Őket rá kellett beszélnie a maradásra, hisz tudta: aki onnan elköltözik, halál a "jutalma", szörnyű kínzások között. Sajnos páran nem hallgattak rá, nem hittek neki. Tudta: őket másnap "ráadásként" látják viszont, haldokolva. A Pusztító senkit sem kímél, s addig öl, amíg ő úgy gondolja.
Újra leszállt az éj, s az emberek rettegve feküdtek az ágyukban. Gonoszul világított újra a Hold, mintha előre kárörvendene. S egyszer csak meghallották. Beleborzongtak az újabb sikolyba, s vészkiáltásba, ám kissé meg is nyugodtak, remélve az elkövetkezendő nyugalmat. De ha így gondolták, hát tévedtek. Sikolyok, nyöszörgések, kiáltások hallatszottak. Senki sem mert kimenni. Egész éjszaka ezt hallották. Alig tudtak elaludni. S mihelyst elaludtak, a hangok újra felébresztették őket. Úgy érezték magukat, mint egy horrorfilmben. Egész éjszaka rettegtek....
Reggel még nagyobb káosz uralkodott a faluban, amikor meglátták az áldozatot. Ott himbálózott egy fán, belei kifordulva, arca eltorzulva, s üveges szemmel meredt a világra. Borzalmas látvány volt. Az embereknek pusztán ránézve hányingerük lett.
Ám ez még nem volt minden! Egyszer csak félholt emberekbe botlottak. Azok voltak, akik elmenekülni szándékoztak. Ekkor már végképp azt kívánták, bárcsak ki se léptek volna a házukból. Véres szemekkel, levágott ujjakkal, összeégett, összevagdosott bőrrel, vérben fürödve kúsztak az áldozatok a többiekhez. Ám mikor egyikük undorát félretéve kérdezett tőlük valamit, nem válaszoltak. Csak a szájukat nyitogatták. ekkor észrevették. A Pusztító a nyelvüket is kivágta az áldozatoknak! Sőt ahogy jobban megnézték őket, a fél fülüktől is meg voltak fosztva. Borzongás fogta el őket. Ám segíteni nem tudtak. Csak pár órájuk volt hátra, majd kilehelték a lelküket nagy kínszenvedések között.
Reggel reménykedtek benne, hogy a Jövevény volt az Áldozat. Ám nem így történt. Mire ők megtalálták az Áldozatot, addigra az idegen már ott állt mellette.
