A Vár

Magányos ház állt a hegytetőn, romosan, és sötétségbe burkolózva. Indák vették körül, s a növényzet benőtte már. Valaha, nem is olyan rég egy gyönyörű kastélynak épült. Épülgetett, de elkészülni sosem készült el, nem is készülhetett. Viharos szelek jártak arra valóságos tornádók. Hideg fagyos szelek, melyek jéggé fagyasztották a legelszántabb építőket is. Gyönyörű vidék volt, de amilyen szép olyan félelmetes; megközelíthetetlen, távoli hódolóknak volt csak hely benne. Túl sötét volt, túl romos, és túlságosan is zord időjárás uralta a környéket.
Néhányan próbálkoztak, s a táj teljes szépségében és jóságában fogadta őket, ám az elmaradhatatlan tornádó, igazi szélvihar mindent feldúlt, az építőt éppúgy mint magát az építményt. Szépsége inkább átka semmint haszna volt.
A hegytető maga az aknamező, már azon tovajutni is csoda volt, elég volt egy rossz lépés, és máris messze járt az ember onnan ahova menni igyekezett. Rideg, megközelíthetetlen, és szeszélyesebb volt, mint a legszeszélyesebb hölgy, vadabb volt egy amazonnál, szilajabb volt a legvadabb lónál, és félelmetesebb volt, mint a legfélelmetesebb lény amelyet hátán hordott a Föld. Erénye csupán a sziréni szépségében, a farkas-magányosságában, és az egyedi, különlegességében állt.
Előbb-utóbb azonban mindenki belátta, hogy ez nem lehetséges, hogyan lehetne új kastélyt építeni vagy a régit felújítani, ilyen körülmények között?!
A magányos, romos kastély, melybe csak a madarak költöztek, így maradt örökre egyedül, és lett lakatlan, hiába is csillant fel néha a remény hogy valaha is boldogság és öröm és legfőképpen béke költözhet falai közé....

A rózsaszín cipő, amely barna, avagy a barna cipő, amely rózsaszín

- Ez a rózsaszín cipő...
-Miről beszélsz, hiszen ez barna!
- Nagyon is rózsaszín, nézd csak meg a varrását... női fazon.
-Milyen női? Még ha rózsaszín lenne se női lenne feltétlen... lehet unisex is. Ez azonban barna, nagyon határozottan.
- Én rózsaszínnek látom, és akkor is női, a rózsaszín nem lehet férficipő!
-Ne sértegesd a cipőt, még megbántod!
- Megbántom? Hiszen...
-Csak azt ne mondd, hogy nem is él... 
- De ha egyszer ez egy élettelen tárgy? 
-Táárgy? Látod, ez itt a baj. Lefokozod ezt a remekművet egy olyan fogalommá, mint a tárgy, amely élettelen, és érzéstelen?!
- De hiszen nem beszél, nem gondolkozik, nem is él...
-És mi van, ha rólad is ezt gondolják? Hiszen ki is alkotta meg az élő fogalmát? Az ember. Mi van ha más élőlények éppoly bugyutának és élettelennek tartanak téged, mint te őket? 
- Ez nevetséges. Mindenki tudja, hogy az ember a legmagasabb-rendű lény az egész Földön. 
-Valóban? Hiszen annyi minden legyőzheti. Az embernél a természet is nagyobb úr. Nézd csak meg: Hiába hadakozik az ember a viharok, az elsivatagosodás ellen... Aminek kell az be fog következni, mi csupán játékszerek vagyunk egy nagy hatalmasság kezében.
- De mi legyőztük a levegőt, vannak repülők, legyőztük a vizet, vannak hajóink, legyőztük a természetet, kivágjuk a fáikat és a magunk hasznára fordítjuk őket...
- Valóban, ám a természet megbosszulja önmagát, nézd csak meg hogyan merülnek ki azok a  források amelyek az élethez szükségesek. A vizet megmérgeztük, a fákat kivágtuk, fogy a levegő oxigéntartalma, belenyúltunk az állatok hierarchiájába...
-Majd találunk valami megoldást rá, az ember okos.
- Ahogyan a többi élőlény is, ám a természettel együtt magunk is elpusztulunk, nélküle nem lehet élni.
-A természet csak egy adalék, a lényeg hogy mi jól  éljünk.
- Vajon hová jutnánk, ha minden élőlény így gondolkozna...
-De csupán az ember privilégiuma a gondolkozás.
- Gondolod Te!
-Hiszen az állatok és növények, akik élőlények nem gondolkoznak...
- Miből is gondolod ezt? Melyik állat voltál már, hogy ezt így mered állítani?
-Ez oly nyilvánvaló tény, mint az, hogy ez a cipő barna.
- Csakhogy ez a cipő bizony olyan rózsaszín... mint annak a rendje.
-Hiszen én barnának látom, és a cipő kiérdemli azt az alkotmányos jogot, hogy barna lehessen, és nemtelen, bárkit befogadhasson, hiszen nem szabad megsérteni a jogaikat szegény cipőnek....

Őrült

Furcsán érezte magát. Mintha minden ellene fogott volna össze. Azt már megszokta, hogy eleget nem tud mindenkinek tenni, de hogy mindenkinek egyszerre van vele baja?!
Csak hánykolódott az ágyán egész éjszaka, egyszerűen nem tudott elaludni, úgy nyomasztotta, hogy mi hogyan is lesz. Napok óta nem tudott rendesen aludni, csak néha egy egy rövid ideig elszunyókálni. De hamar felébredt és folytatta ott, ahol abbahagyta...

Nem volt nyugta jó pár napja, és egyszerűen nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Egyre inkább magába zárkózott és szótlanabb lett, miközben megpróbált mindenki kénye-kedve szerint tenni, hogy mindenkinek jó legyen. A munkahelyén, a családjában, és a baráti társaságában is egyre rosszabbul érezte magát, miközben kifele mosolygott és úgy tűnt minden rendben van. Ám ahogy magára maradt, teljesen összezuhant, fájdalmas arckifejezés vette át a helyét a másik, a mosolygós álarc után.
Összekuszálódott gondolatait nem tudta kibogozni, egyre magányosabbnak érezte magát, és egyre inkább tehetetlennek a dolgok vad vizének sodrásában. Meggörnyedt a válla, mint aki hatalmas, fizikai terheket hordoz, és meglepően tapasztalta, hogy egyre inkább fogy, holott előtte semmivel sem tudott lefogyni.

Étvágya sem volt, minden étkezésnél úgy kellett magába tömnie az ételt, hogy legyen valami a hasában.
Az események pedig nemhogy jobbra fordultak volna, még inkább és még mélyebben fájdalmasakká és viselhetetlenebbekké váltak...
Végül eljött a nap, amikor nem bírta tovább...

***************************************

Az emberek meglepődtek, amikor egy férfi, akit, azt hitték oly' jól ismernek, valahogy... nem a régi. Teljesen úgy viselkedik, mint aki megbolondult. Néha, mikor rohamai vannak, átkozódva nézett rájuk, hadonászó kézzel, máskor szét akart verni mindent, és egyéb, igen furcsa tüneteket is tapasztaltak.
Végül, mikor már nem tehettek mást, elvitték egy olyan helyre ahol senkinek sem árthat...

"Az én nézetem (...), hogy minden őrültség onnan ered, hogy az ember gyomra üres, agyveleje meg levegővel van teli. Csak bátorság, bátorság! Mert szerencsétlenségükben a kétségbeesés fogyasztja az egészséget, és sietteti a halált."  Miguel de Cervantes