Kitaszított lélek

Hideg volt. Reszketve gubbasztott a fa tövében, kevéske ruháját próbálta összehúzni magán. Tudta hogy eljön a tél, és ha igazán eljön rideg és kegyetlen lesz. És persze magányos. De nem akart meghalni. Hiába volt egy nincstelen koldus, egy árva, egy csavargó. Élni akart.
Esteledett. Egyre hidegebb és hidegebb lett. Kezdtek lefagyni a tagjai, így elkezdett mozogni. Az arra járó emberek egy része furcsán nézett a fák alatt ugráló és futkosó emberre, de ez őt nem érdekelte. Mások félve, hatalmas ívben kikerülték, ez fájt neki.
Elutasított és kirekesztett volt. maga sem tudta hol is kezdődött a tragédiája. Sosem tanították meg neki, hogyan tud boldogulni, hogyan kell dolgozni, gyermekkorában kidobták az árvaházból, túl sokadik gyerek volt ott, nem fért be. Kidobták az utcára és a sorsára hagyták. Azóta az utcán élt, kéregetéssel szerezte meg a mindennapi betevő falatjait. Hányszor próbált munkát kapni egy kis ételért, egy kis ruhaneműért, de szinte mindig elutasították. Hányszor alázták és verték már meg. De ő élni akart.
Elfáradt, de tudta, hogy nem állhat meg, lassabban folytatta. Nem állhatott meg, múlt éjjel egy koldustársát ragadta el az éjjeli téli fagy. Metsző hideg volt, éjszaka. Sétálni indult.
A kopár, téli városban jöttek mentek az emberek, de ügyet sem vetettek rá, néhány szánakozó, de távolságtartó nézést leszámítva. Néhányan elhúzódtak tőle ahogy elhaladt mellettük.
Hajnaltájt elsötétült előtte a világ, két napja egy falatot sem evett. Összeesett, és elvesztette az eszméletét...

Az eltűnt város

Már csak festményen maradt meg. S hogy ki örökítette meg, az is örök rejtély maradt. Vérvörös táj, hol hajdanán zöldellt minden, terebélyes fák nőttek. Város állt a kopár sziklaszirten. Hegyek, dombok mindenütt. A nap lemenőfélben van, s vörösre fest mindent. Magányos madár köröz a város felett, vészjóslón. Immár hetedik napja, kering ott.
Persze az embereket zavarta, de még mennyire! Ám tenni semmit sem tudtak, még a legjobb lövészek sem tudták elhallgattatni. Első nap, mikor észrevették, féltek attól, hogy mi is fog történni. Ám ahogy az idő, a napok teltek, kezdték megszokni, hogy ott van. Már nem foglalkoztak vele, mire a hetedik nap elérkezett. Ám ő egyre csak ott keringett körbe-körbe, egyre figyelmeztette őket a veszélyre. Ám mindhiába.
Mikor a hetedik nap lemenőfélben volt a Nap, szikrázott az egész környék. Aranyló csík az égbolton, ám minden más vörösben pompázott. Félelmetesen gyönyörű volt, ugyanakkor ijesztő is.
Ám a lakók mindebből semmit sem vettek észre. Ők a zöldellő tájat látták, és ugyanúgy folytatták megszokott életüket, mint előtte. Loptak, csaltak, hazudtak. "Ugyan, hát ez nem nagy dolog!" - mondogatták egyre. A város bírósága elé már csak emberölésért állítottak embereket. S ők is csak enyhe büntetést kaptak. Az erkölcs teljesen lezüllött.
Ahogy lement a nap a vörösség helyét a Sötétség vette át. Átvonult a városon, követelve azt, ami járt neki. A környéket örökre elnyelte a Sötétség, s igaza lett a "vészjósló madárnak", aki hiába figyelmeztette őket...

A kastély

Koromfekete varjúk köröztek a lámpa körül. Ősréginek látszó kastély . hajdan, nem is olyan rég, dicsőségben és fényárban úszott. Bár túl sok ideje nem volt a tündöklésre... Hogy mi is történt? Senki se tudja. A lakók még alig költöztek be, mikor egyszer csak arra eszméltek, hogy a helyzet egyre rosszabb és rosszabb. A kastély állapota egyre csak romlik, szinte megállíthatatlanul. Ok? Nos, az bőven volt. Az Úr s az Úrnő is tudott eleget. De a kastélyon semmi sem segíthetett. Egyre romosabb lett, és egyre régibbnek nézett ki. 
Végül már helyrehozhatatlan állapotba került.  Pedig lakói még ki sem élvezhették igazán gyönyörűségét. Fénykora oly' rövid volt, hogy nem is sejtették, hogy annál már csak rosszabb lehet. Optimistán, küzdve álltak neki helyrehozni, amíg nyilvánvalóvá nem lett, hogy esélytelen. Ekkor mit volt mit tenni, el kellett költözniük.
A nő azonban sosem feledte azt a kastélyt, ahol élete legboldogabb perceit töltötte. Visszajárt mindig. Sötét ruhában hófehér bőre csak úgy világított. A romos lépcsőkön ment egyre feljebb és feljebb a varjúk kárörvendő károgását hallgatva. Nem tudott elszakadni innen. Nem tudott tovább lépni.
Az égen sötét felhők vonultak, s ő sem tudott mást mondani, csak, hogy "kár". Gyűlölte, hogy egyet kell értenie a kárörvendő madarakkal. A Remény, hogy egyszer más lesz, még benne élt, de elnyomta: hiszen ez lehetetlen helyzet. Csak az emlékei maradtak meg igazán, melyek fájtak, s az a romos épület, hol az emlékeit felidézhette. Ez az ő világa volt, ennyi legalább megmaradt....

A Vég

Míg a Reménység élt, valahogy mindig kezelni tudta a Fájdalmat, ám egy borús estén megszűnt ez, mi eddig kordában tartotta. Kialudt belőle a reménység, nyomtalanul eltűnt  Helyére a Fájdalom, és a Magány került. Ekkor kezdődtek a bajok...

Egyszerre senkinek a társaságát nem kívánta már. Csak az örökös magányosságot. Fájdalmával nem tudott, s már nem is igazán akart küzdeni. Megadta magát a Szenvedésnek. És a Szenvedés és a Fájdalom pedig egyre csak emésztette, s emésztette őt.

Sötétség borult világára, már nem látta a színeket, meg sem hallotta a madarak csicsergését, és a világ ezer meg ezer csodája, és gyönyörűsége se boldogította többet. Sőt, észre sem vette őket...

S ahol a Szenvedés, a Fájdalom és a Magány ott van, oda a Boldogtalanság is bekerül. Ez sem segített a helyzetén ami egyre csak romlott...

Barátai, kik eddig vele voltak, már nem törődtek vele. Teljesen magára maradt, ahogy kívánta. De ez sem érdekelte egy idő után. Emberek között, vagy nélkülük...teljesen összemosódott előtte.

Céltalanul bolyongott, elveszve. S ahogy az idő telt, ez a helyzet csak rosszabbodott. Lelki problémái már nem csupán lelkiek voltak, a testére is kihatottak. Nem volt étvágya, álmatlanságban szenvedett, csak bolyongott egész álló nap. Így kínlódott napról napra, egyre inkább fogyva...

Egy nap a város széli forgalmas strand mellett ment el, szokás szerint mélyen a belső sötétségébe ereszkedve, amikor összeesett. Az emberek elhúzódtak tőle, s folytatták útjukat, s dolgukat, mintha semmi sem történt volna...