A kastély

Koromfekete varjúk köröztek a lámpa körül. Ősréginek látszó kastély . hajdan, nem is olyan rég, dicsőségben és fényárban úszott. Bár túl sok ideje nem volt a tündöklésre... Hogy mi is történt? Senki se tudja. A lakók még alig költöztek be, mikor egyszer csak arra eszméltek, hogy a helyzet egyre rosszabb és rosszabb. A kastély állapota egyre csak romlik, szinte megállíthatatlanul. Ok? Nos, az bőven volt. Az Úr s az Úrnő is tudott eleget. De a kastélyon semmi sem segíthetett. Egyre romosabb lett, és egyre régibbnek nézett ki. 
Végül már helyrehozhatatlan állapotba került.  Pedig lakói még ki sem élvezhették igazán gyönyörűségét. Fénykora oly' rövid volt, hogy nem is sejtették, hogy annál már csak rosszabb lehet. Optimistán, küzdve álltak neki helyrehozni, amíg nyilvánvalóvá nem lett, hogy esélytelen. Ekkor mit volt mit tenni, el kellett költözniük.
A nő azonban sosem feledte azt a kastélyt, ahol élete legboldogabb perceit töltötte. Visszajárt mindig. Sötét ruhában hófehér bőre csak úgy világított. A romos lépcsőkön ment egyre feljebb és feljebb a varjúk kárörvendő károgását hallgatva. Nem tudott elszakadni innen. Nem tudott tovább lépni.
Az égen sötét felhők vonultak, s ő sem tudott mást mondani, csak, hogy "kár". Gyűlölte, hogy egyet kell értenie a kárörvendő madarakkal. A Remény, hogy egyszer más lesz, még benne élt, de elnyomta: hiszen ez lehetetlen helyzet. Csak az emlékei maradtak meg igazán, melyek fájtak, s az a romos épület, hol az emlékeit felidézhette. Ez az ő világa volt, ennyi legalább megmaradt....