Egy "őrült" története

Ideges volt. Mostanában egyre sűrűbben. Utálta, mivel ilyenkor még magától is félt. Ráadásul mintha két hangot hallott volna magába. Az egyik azt mondta: higgadj le,  a másik azt, hogy tombold ki magad. Legszívesebben valóban kitombolta volna magát, s mindent szétvert volna, s a földhöz vágott volna, ám tudta, hogy később megbánná, így visszafogta magát. (Ami néha elég nehezen sikerült...)
Így őrlődött minden egyes alkalommal. Reménykedett benne, hogy ha a küldetését bevégzi, újra nyugodt, átlagos, normális életet élhet. S ez hamarosan el is érkezett. Végzett.
Sietett visszavedleni egy átlagos emberré. Nem, nem kívülről, belülről. Ám a meggyilkolt emberek átkai ott zúgtak a fülébe, és azt a gondolatot sem tudta elhallgattatni,. hogy ő már MÁS. Ő nem átlagos többé, s a nyugodt életre esélye sincs. Végül kezdte feladni az ellenállását, s belátni: minden megváltozott. De legfőképpen ő.
Ám a gondolatai itt nem álltak meg. Már nem csak azon elmélkedett, hogy ő MÁS, hanem kezdett egyre büszkébbé válni. Hogy ő aztán milyen profi! Hány embert gyilkolt már meg, s egyszer sem katák még el! És még hányféle módszere van még! Ráadásul mindezt egyedül csinálta meg, mindenféle segítség nélkül. Állandóan egyedül dolgozott...
S amikor idáig jutott eldöntötte, hogy ő nem fog változtatni. Ha már ilyen profivá vált itt ebben, akkor ez megfelelő lesz számára. Bérgyilkos lesz. Vagy csak úgy hobbyból gyilkol. Hogy megmutassa a rendőrségnek, és az összes nyomozónak, hogy őt nem tudják legyőzni. Ha már úgyse tud jól aludni, mert a fülében visszhangoznak az átkok, legalább lesz mivel eltöltenie a napokat, s az éjjeket.
Egyre inkább eljátszott ezzel a gondolattal, s a végén a végrehajtáshoz kezdett. Különféle előre kitervelt, megfontolt gyilkosságokat hajtott végre. Végül már a vér látványa és illata hajtotta tovább, hogy újra s újra vért ontson.
Többé nem volt ura önmagának. Élvezte az áldozatai haláltusáját, élvezte a vért, nézni ahogy folyik, s örömmel töltötte el, amikor a halott vagy elgyengült ember összeesik. Már mindenhol csak azt látta. Mikor meglátott egy embert ez volt az első ami eszébe jutott: "Vajon hogyan hogyan halna meg, ha megölném?" A sikolyok s átkok is űzték-hajtották. Így lett egyszerre üldöző s üldözött.

A furcsa sírkő

Minden teliholdkor új név került a sírkőre. De ezt csak kevesen vették észre. Ám akiknek feltűnt, azok hosszas töprengésbe kezdtek, hogy hogyan is lehetséges, vagy ki az, aki ilyesmivel szórakozik. Most is telihold volt, s két ember kúszott a rejtekhelyére, hogy szemmel tartsák a sírkövet. Ezt előző telihold után döntötték el.
Ahogy közeledett az éjfél, egyre inkább rettegés fogta el őket. baglyok és denevérek röpködtek körbe-körbe, s hatalmas csend uralkodott a temetőbe. Levegőt is alig mertek venni. Merész dolognak gondolták így hirtelen, a "holtak hazájában" való éjszakai leselkedést. De nem tudtak már mást csinálni. A Félelem teljesen megbénította őket. Ekkor zörgést hallottak. A fejüket sem merték megmozdítani, csupán a szemükkel keresték a hang forrását. S nemsokára a látókörükbe is lépett egy hajlott hátú ember. fekete köpeny és csuklya volt rajta. Egyenesen a síkőhöz ment, s hosszasan gravírozott bele valamit.
Egyikőjük elzsibbadt lába hirtelen megmozdult. Hatalmas zörejnek hallották a néma csendben az avar zörrenését. Az ember egyből feléjük fordult. El akartak menekülni, ám a lábaik nem engedelmeskedtek. Az ember pedig elindult, s egyre közelebb került hozzájuk. Ijedten tekintettek egymásra a szemük sarkából. Végül a hajlott hátú meglátta őket.
- Na, tudtam, hogy itt lesznek. - szólalt meg síri hangon, majd rekedtes hangon röhögni kezdett.
- K...k...k - megszólalni sem tudtak.
- Na, látom kellőképpen féltek. - hallották újra rémes kacagását. Végül egyikük összeszedte kissé magát, és megkérdezte:
- K..ki maga?
- Hogy ki vagyok én? Az, akit meg akartatok lesni.
- Ön..ön írja a neveket a sírkőre?
- Hát persze!
- És milyen okból?
- Mert mindet megöltem.
- Mmmii???
- Igen, igen, megöltem az összeset. S most tudjátok milyen név van fenn? A ti nevetek! - nevetett újra őrülten.
- De..miért..hogyan?
- Ez az én titkom marad már!
Azzal közelebb ment hozzájuk, s kinyújtotta feléjük a kezét. Ők húzódtak volna el, ám mintha csak meg lettek volna 
kötözve, nem tudtak megmozdulni. Már a tetőfokára hágott a rettegésük. Tudták, milyest megérinti őket, meghalnak. S esélyük sincs a menekülésre. Lemondtak az életről s várták az elkerülhetetlent. Furcsa érzés volt tudni, hogy meg fognak halni, és semmit sem tehetnek.
Mikor az ember keze hozzájuk ért, még furcsább érzés kerítette őket hatalmába. A Halál érintése. Igazából csak azt tudták pár pillanat sem telik el, s ők meghalnak. Utolsó fohászra sem volt idejük. A szívük megállt, s a lelkük távozott a testükből. A hajlott hátú pedig újra hallatta őrült röhögését.
Ekkor azonban egy ember közelített felé. Torkán akadt a nevetés.
- Jöttem. Betellt a pohár! - jelentette ki zengő hangon az idegen.
- De milyen pohár? - kérdezett vissza ő.
- A cselekedeteid pohara. Az utolsó név a tiéd lesz!
A púpos egy szót sem tudott szólni. Torkára forrtak a szavak. majd gondolatai is elapadtak. Visszatért oda ahonnan a gonoszsága és őrültsége származott, oda ahová maga is sok embert küldött...

Az új iskola III

Reggel korán kipattant az ágyból, karikás, álmos szemekkel. Megfordult a fejében, hogy mindezt csak álmodta. Ám mégis tudta, hogy valóság volt. Úgy rohant az iskolába, mintha az élete múlt volna rajta. Az utcák még üresek voltak, de ő ezt észre sem vette. Az sem fordult meg a fejében, hogy lehet, hogy az iskola még nincs is nyitva.  Így aztán nem lepődött meg, amikor nyitva találta a kaput. S ahogy bement újra csak nem embereket látott. Hanem különös, undorító lényeket, akik rögtön felé fordultak., mikor belépett. Megdermedt. A rideg és félelmetes szemektől megrémült.Ám rögtön megnyugodott, amikor meglátta a fénylő megmentőjét.
- Szia. - nyögte ki nagy nehezen.
- Szia. Nos, készen állsz rá, hogy elmeséljem?
- Azt hiszem...
- Nos, rendben. Gondolom kíváncsi vagy már rá, hogy kik is ezek. Hát...nos... ők az alvilág lényei, akik ebben a világban munkálkodnak.  A vezetőjükhöz akartál hozzáérni, ami veszélyes lett volna, mert akkor uralkodhatott volna teljes joggal feletted.
- De hogy lehet az, hogy nem tett semmit, amikor meglöktél?
- Látod, meg vannak kötözve. Amit te látsz az a Szellemvilág szintje, amit egy átlagos ember nem lát. Szerettelek volna megkímélni tőle, de elkerülhetetlen volt, hogy te is lásd így. - mutatott körbe.
- De ez hogy lehet? És ki vagy te?
- Nos, ezt az iskolát nem emberek álmodták meg. maga a Sötétség ura tervezte. Emberekkel építette meg, s egy ember a látszólagos igazgató. Ám a "diákok" és a "tanárok" nem emberek. Démonok és alvilági lények. Ez a hely amolyan tárgyalóhely volt nekik. Egészen az ideérkezésemig. Én ugyanis a Fény Urának vagyok a követe. "Hivatalosan" nem ebbe az iskolába járok. Én vagyok az Uramnak az erejével tartom féken féken eme lényeket.
- és engem miért vettek fel?
- Biztosan tudni akarod?
- Persze!
- Nos, nem vagyok biztos benne, de reális ötleteim vannak róla. Ismerve őket...
- Éspedig?
- Egyik verzió az lehet, hogy irányítani akartak, átvenni tőled az életed irányítását.  Másik lehetőség pedig az, hogy meg akarták szerettetni veled a sötétséget. Azt hiszem ez volt az igazi céljuk.
- De miért?
- Azért, hogy utána átkerülhess a másik iskolába.
- Milyen másik iskolába?
- Ahova azok járnak, akik a Sötétséget Uruknak mondják, de nem alvilági lények. Bár elég sokjukba beleköltözött egy-egy ilyen lény.
- Brr..ez borzasztó! - a lány magára sem ismert, mert ahelyett, hogy leüvöltötte volna a srácot, és elment volna, inkább kérdezősködött, és ráadásul minden szavát el is hitte a pasinak! - És miért pont engem választottak ki? Vagy akkor hogyan kerültem én ebbe az iskolába?
- Nos, alapos megfontolás után választottak téged, biztos. Egyik fő szempont az volt, hogy gazdag vagy. S hogy hogyan kerültél ide? Hát, ezt pontosan nem tudom, de kiterjedt hálózata van a Sötétségnek, és nagyon sok mindent el tudnak érni...
- Értem...De még van egy csomó kérdésem!
- Azt hiszem, nem kellene ennyire egyszerre megterhelned magad... Találkozhatunk máskor is, hogy beszélgessünk, de ne egyszerre tudja meg mindent, mert az túl nagy információtömeg lenne neked...
- De még lenne egy kérdésem.
- Igen?
- Én akkor most mit csináljak?
- Iratkozz ki ebből a suliból, és menj oda, ahova normális emberek járnak.
- És a Sötétség nem fog utánam jönni?
- Valószínűleg de, ám már Látsz, úgyhogy nincs mitől félned. Csak mindig legyél Világosságban. 
- És ha mégsem sikerül?
- Akkor ne add fel.
- És mi lesz, ha véletlen hozzáérek valamelyikőjükhöz?
- Véletlenek nincsenek. És ne feledd, amit te látsz, az hamarabb történik meg pár perccel, mint amit mások látnak.
- Akkor mindent ennyivel előrébb fogok tudni?
- Igen, valahogy úgy. Ám az emberek ezt nem nagyon fogják elhinni.
- Értem. - sóhajtott a lány - Van még valami, amit a következő találkozásunkig tudnom kell?
- Azt hiszem nem...Úgyhogy akkor mikor találkozzunk?
- Holnap este?
- Nekem megfelel...
- Rendben, akkor köszönök mindent.
- Ne nekem...
- De téged látlak...na szia.
- Szia..
S így indult el a lány új élete, mely valahogy teljesen más volt, mint az előző...

Az új iskola II

Az a "másnap" nehezen akart eljönni, legalábbis neki, de végül mégiscsak elérkezett. Úgy rohant az iskolába, mintha kergetnék. Mikor belépett a suliba, már várt rá a "rajongótábora". Egyre jobban érezte magát. S mindennek a betetőzéseképpen, amikor belépett az osztályterembe, meglátta a srácot. Bemutatták a fekete hajú, fehér bőrű fiúnak, aki talpig feketébe volt öltözve. Ma még helyesebbnek látta, mint előző nap. A srác meg csak rámosolygott, és bemutatkozott. Ám mikor kezet akart volna fogni vele, valaki hirtelen meglökte. Egy pasi volt. Nem emlékezett a fiúra, így biztos volt benne, hogy a srác nem tartozik az újonnan kialakult "rajongótáborába". Ráadásul nem is volt túl helyes. Úgyhogy nem kicsit felidegesítette magát.
- Mit csinálsz?!
- Remélem később rájössz.
- Mire?
De a fiú nem válaszolt, csak visszaült a helyére, a sarokba. A tanár bejött, és kezdték az órát. Következő szünetben azonban nem tudott beszélni a helyes pasival, mert túlságosan lefoglalták a srácot a suliba járó emberek. S az új fiú, aki meglökte csak a sarokban volt, a karjára borulva. Nem érette a lány az egészet. Vajon bejön annak a srácnak? Vagy féltékeny volt a másikra, azért lökte meg? De akkor hogy lehet, hogy most nem beszél vele? Vagy mi folyik itt??
Egészen a nap végéig ezen gondolkozott. Mikor indult hazafelé a helyes srác puszival akart elköszönni tőle, ám a másik srác újra arrébb lökte. S mikor a lány a helyes srácra nézett, hogy mit is fog tenni, meglepődött. Hihetetlenül lobogó gyűlöletet, és haragot látott a pasi szemében. De mozdulni nem mozdult. Így hát a lány fordult oda a furcsa sráchoz, aki ma már másodjára lökte meg.
- Ez most mi?
- Csak ami előzőleg...
- De miért nem hagyod soha, hogy hozzáérjek??
- Ne játssz a tűzzel, veszélyes!
- Mi???
- Itt semmi nem az, aminek látszik.
- Ezt hogy érted?
- Vigyázz, rászedtek.
- Ki?? Mi ez az egész???
- Biztos kíváncsi vagy rá? Fel vagy készülve?
- Mire?
- Hogy meglásd a Valóságot.
- És ezt ő nem tudja elmesélni? - kérdezte a lány a helyes srácra mutatva.
- Nem. Nos?
- Hát én készen állok.
- Oké.
Azzal leült, és elkezdett mondani valamit. S ahogy a lány a helyes pasira nézett, megrémült. Olyan hihetetlen harag volt a szemében, amit életében nem látott még. Mérhetetlen gyűlölettel keverve. Ijesztő volt. "Mibe keveredtem?" gondolta.
Ráadásul a helyes pasi meg sem mozdult. Mintha meg lett volna kötözve valami láthatatlan kötelékkel. A többiek is szoborrá dermedtek. S a levegőt valami furcsa, valami különleges légkör töltötte be. Azután elkezdett fájni a szeme. Éles fájdalmat érzett. Lecsukta. S ahogy kinyitotta, teljesen mást látott, mint előzőleg. A helyes pasi helyén már egy undorító lény állt, megkötözve, teljes fegyverzetben. Csak a szeme emlékeztette a lányt a helyes srácra, aki pár perccel azelőtt ott állt. A furcsa srác is valami páncélféleségben állt ott. Az emberek helyén is valami lélekszerű lények álltak. Undorítóak voltak. Mindegyiknél íj volt, s nyíl. De fegyver nélkül is mindannyian ijesztőek és félelmetesek voltak. Olyannak tűntek a lények, mint akik szoborrá meredtek a hirtelen felragyogó fényben, amely beragyogta az iskolát, s mozdulni sem tudtak.A lány nagyon megijedt, és ösztönösen a fénylő lény felé húzódott. Majd erejét összeszedve megkérdezte:
- Ez mi?
- Nos, ez nem egy átlagos iskola. Te elvileg véletlen kerültél ide. Ámbár szerintem nagyon is tudatos volt, hogy felvettek. Véletlen nem történnek ilyen dolgok...
- Hm??
- Ebbe az iskolába nem járnak emberek.
- Mii????
- Hát ez kicsit sok lenne neked mára. De holnapra nehogy elhitesd magaddal, hogy ez csak álom! Mert nagyon is valóság! De holnapig próbáld meg kipihenni magad. Holnap majd elmesélem.Gyere, hazakísérlek.
- Jó. - csak ennyit tudott kinyögni.
Hamar hazakísérte őt az a titokzatos fiú, ő pedig fáradtan rogyott le az ágyra. Fájt a feje, és lüktetett a nap sokkhatása miatt. Nem tudott elaludni, és lenyugodni. Próbálta elhitetni magával, hogy csak képzelődött, de a tudatalattijában tisztában volt vele, hogy mindez valóság volt.  Egész éjszaka szenvedett, mivel nem tudott aludni.

Az új iskola I

Filmbeillőnek érezte az életét. Úgy érezte mintha valami amerikai film főszereplője lett volna. Idegesítő tesó, elfoglalt szülők, gazdagság... egyszóval mindene megvolt. Ráadásul most derült ki: költöznek. Kicsit nehéznek érezte, hogy meg kell válnia a barátaitól, és egy szinte teljesen új életet kell kezdenie; de szerette a kihívásokat, és izgatottan várta, milyen is lesz az új környezetében.
Nagyon jól kezdődött. Egy mesés villába költöztek, egy nagyváros szívébe. És sokkal nagyobb szobát kapott, mint ami az előző volt. Ráadásul a szülei vigasztalásul a költözés miatt elárasztották ruhákkal, s gyönyörűen rendezték be a szobáját a legfrissebb divat szerint. Egyszóval igazán jól érezte magát.
Eljött a következő nap is, s nagyon jól indult. Jókedvűen kelt fel, és nagyon filmsztáros hangulata volt. Tehát ennek megfelelően is öltözött, ami nem volt túl nehéz, hiszen a ruhái a legújabb divat szerint készültek. Majd egy kis reggeli után(keveset evett, hiszen vigyázni akart az alakjára) elvitette magát az iskolába.
Ahogy belépett, már tudta: szeretni fog ide járni. Megpillantott ugyanis egy helyes srácot. És persze az sem volt mellékes, hogy mindenki megnézte. Szeretett a középpontba lenni. És élvezte, ha vele foglalkoznak. Ami most meg is történt.
Ahogy belépett az osztályába, mindenki felé fordult. Azaz majdnem mindenki. Egy fiú ült a sarokban, a padra borulva. De ő ezt észre sem vette. Ő csak a tömegig jutott el, akik mindent tudni akartak róla. Órákon is alig győzött bemutatkozni, és mesélni magáról. Élvezte. Ám gondolatai mindinkább a helyes pasi felé fordultak, akit az iskolába belépésekor látott.  Sehol sem látta egész nap. Boldogan várta a másnapot...

A megoldás IV

Késő este volt, s még semmi sem történt. Táncoltak, mulatoztak, ám egyre csak az éjszakára tudtak gondolni. Ez volt az egyetlen esélyük. Vagy túlélik, vagy mindannyian meghalnak. Egyszer csak hirtelen lehűlt a levegő, és érezték, hogy valami nagyon gonosz van a közelükben. Majd mély, haragos hangot hallottak.
- Mi ez itt?? Nektek félni és rettegni kellene. Erre ti itt mulatoztok!
- Hát igen... Ez csak természetes. ha jókedvünk van, csak kifejezzük. - szólt a Jövevény.
- és még szóba is mersz állni Velem? Ráadásul így... De nem baj. Elpusztítom az egész falut!
- Van egy kis gond. Az nem fog menni.
- Ugyan, miért nem? ismerem mindegyikőjüket.
- Tudom. De ők már nem ugyan azok, mint régen voltak!
- Már hogy ne lennének ugyanazok? Nincs megadva a változás lehetősége.
- Dehogynem!
- Ugyan olyan önzők, mint régen. abból nem lehet megváltozni. Nos, akkor aki azt akarja, hogy ne öljem meg, boruljon le itt előttem.
Mindenki a Jövevényre nézett, s mivel ő nem mozdult a többek is állva maradtak mindnyájan. erre a pusztító kezdett bedühödni.
- Hát jó. Akkor gyertek, mondjátok el nekem, mi bajotok van egymással, és én Igazságot szolgáltatok nektek.
- nem szükséges. Már elrendeztük a dolgainkat egymással. - mondta az egyik felbátorodott falusi.
- Nem hiszem el....Akkor már csak azt mondjátok meg, mi ez az ünneplés itt!
- Azt ünnepeljük, hogy mindannyian egészségesek vagyunk, és nem fogunk meghalni, mert oly' sok dolgunk van még. - felelte a Jövevény - És ezért lámpásokat gyújtottunk a Helyreállító tiszteletére.
- Mi?? Ki vagy te? És hogy mered emlegetni előttem a helyreállítót? Ezért halállal lakolsz!
- Nem, a helyreállító pecsétes szolgája vagyok, visszavonhatatlanul.
- Miért nem engem szolgálsz?
- Mert a Helyreállítás nagyobb, mint a Pusztítás. ezért döntöttem úgy, hogy a Helyreállítást fogom szolgálni.
- ezt még megbánod!
- Sajnálom, de nincs jogod hozzám. Erősebb az én uram, mint te!
- Ki vagy te, és mit akarsz itt?
- Peter vagyok, és a Helyreállító küldött erre, s itt kaptam meg az új küldetésem, ami nem más, mint hogy jelenleg képviseljem Őt. Úgyhogy neked itt nincs helyed.
- ezzel még nincs vége, Peter! Ismerlek téged, és tenni fogok róla, hogy lemondj a Helyreállítóról!
- Soha nem fogom megtenni!
- Még találkozunk! - mondta a Lélekszerű Pusztító, majd távozott.
Ekkor kezdődött csak az igazi ünneplés! Az emberek mindent tudni akartak a Helyreállítóról, akinek az embere megmentette őket a félelmetes Pusztítótól. addig-addig, amíg sokan akartak csatlakozni a Helyreállítóhoz, hogy el tudják űzni a Pusztítót, és éljenek. Így ők a Helyreállítóhoz utaztak, hogy találkozzanak vele. Majd ők is ki lettek képezve, hogy tudják véghezvinni a küldetésük, melyet új uruktól kaptak. Végül sokan elmentek, hogy másokat is megvédjenek a pusztítóval szemben.

A megoldás III

Reggel reménykedtek benne, hogy a Jövevény volt az Áldozat. Ám nem így történt. Mire ők megtalálták az Áldozatot, addigra az idegen már ott állt mellette.
- Én megmondtam. semmi esélyük sincs, ha nem hallgatnak rám. Ki tudja ki lesz a következő....
Ekkor előlépett az az ember, aki már megtapasztalta a Pusztítást.
- Azt hiszem, ideje belátnunk, hogy magunktól nem megyünk semmire, és szükségünk van a jövevény segítségére!
- De feláldozni magunkat??
- Ha úgyis meghalsz, nem mindegy?
- De Ön már túlélte egyszer!
- Ez igaz, ám én ezt egy barátomnak köszönhetem, aki feláldozta magát helyettem. S neki köszönhettük a Pusztító távozását is. Nem tudjuk mit csinált, de az ő érdeme az a megmaradt ember. Ő áldozta fel magát értünk. - mondta meghatottan a Tapasztalt, s már majdnem sírt.
- Akkor tényleg nincs Megmenekülés a magam feláldozása nélkül?
- Ez így van. Úgyhogy azt javaslom, hallgassunk a Jövevényre, míg nem késő!
- Nos, akkor maradjon itt az, aki ezek után hajlandó feláldozni magát a Győzelem érdekében.
Mindenki maradt...
- Rendben. Nos, akkor két lépcsőfok már megvan. Tudjuk, hogy az ellenség nem legyőzhetetlen, és azt is, hogy fel kell áldoznunk magunk a többiekért. A következő feladat: tudnotok kell együttműködni, és egymást építeni, felsegíteni, hiszen egy közösség olyan erős, mint a leggyengébb tag.
- De...
- Tudom, hogy nehéz. De itt a délelőtt arra, hogy rendezzétek egymással a dolgokat. Bármilyen sérelem, probléma, régi dolog van, el kell rendezni.
Azzal leült várva, hogy induljanak a falubeliek, akik nagy nehezen csak elindultak egymás felé, s megbeszéléssel, bocsánatkéréssel rendezték a dolgaikat egymással. Majd a Jövevény felé fordultak.
- És most mi jön?
- Nos, az, hogy tudatosítanotok kell magatokban: nem az a bátor, aki nem fél, hanem aki legyőzi a félelmet.
- De hogyan?
- Gondolj a Pusztítóra. Félsz tőle?
-  Persze!
- Nos, a bátorság az, hogy eldöntöd, bármi is fog történni, a félelmed nem fog befolyásolni.
- Hmm....
- És egy kis segítség: a Pusztító csak a tested tudja elpusztítani...
- Értjük...És ez után?
- Most jön a vidámság. Utálja ha valaminek igazán szívből örülünk, és ennek hangot is adunk. Főleg ha Ő úgy gondolja, hogy jelenleg félnünk, és rettegnünk kellene.
- És ezt honnan tudod?
- Hallottam már eleget Róla, s ha személyesen nem is ismerem, tudok olyanokat, akik igen, s egy-két Pusztítóval-tartóval már találkoztam.
- Szóval a vidámság? De hogy lehet vidámnak lenni ilyen helyzetben?
- Ha belülről Rend van, és Nyugalom, kívül is látszani fog.
 - De mit tehetünk ennek érdekében?
- A lelki békéteket állítsátok helyre, és a lelkiismereteteket. Szerintem erre kellene időt szánni. Ám abban, hogy ezt pontosan hogyan tudjátok elérni, nem tudok segíteni. erre nektek kell rájönni. Csak nézzetek magatokba.
- Rendben.
Eltelt a fél délután, mire sikerült mindenkinek nyugodtnak és vidámnak lennie.
- Gratulálok. Nos, már csak három dolog van hátra.
- És mik lennének azok?
- Az egyik a bizalompróba. Játszani fogunk.
- Mi??
- Játszani. Megnézzük mennyire bíztok meg egymásban. Ez hihetetlenül fontos, akárhogy is hangzik.
- Nos, jó...
Pár óra múlva a bizalmuk egymás iránt jelentősen megnőtt, mondhatni, hogy már teljesen megbíztak egymásban.  Ekkor így szólt a Jövevény.
- A jövőkép is nagyon fontos! El sem tudjátok képzelni, mennyire! Legyenek céljaitok a jövőre, s terveitek. Tudjátok majd, hogy a közösségen túl, ezért sem kell figyelnetek a Pusztító szavára. Úgyhogy hajrá! Tervezgessetek egymással, beszéljétek meg a jövőt!
Kis idő múltán jött az utolsó feladat:
- Tudjátok, mit gyűlöl legjobban a Pusztító?
- Nem, mit?
- A Fényt. Úgyhogy hatalmas fényözönt csinálunk itt a faluba. Elég csak ezen a környéken, ahol mi vagyunk. mindent, ami világít, hozzátok ide.
Ez hamar megtörtént.
- Nos, akkor nemsokára elkezdődik. Elhiszem, ha izgultok, de ne felejtsétek el: legyetek bátrak! És remélem azt pedig mindnyájan tudjátok, hogy fontosak vagytok, és mindenkire szükség van! akkor kezdődhet a mulatság?
- És mit fogunk csinálni, mikor a pusztító ideér?
- Azt csak bízzátok rám! Ti jegyezzétek meg jól, amiket mondtam nektek. És akkor most ki ünnepel, táncol és zenél velem?
Mindannyian vele tartottak.

A megoldás II

A falubeliek szörnyülködve gyűltek össze a téren, hogy tanácskozzanak. Ám a gyűlésnek hatalmas veszekedés, okoskodás, és sértődés lett a vége. Majd széledtek volna szét, ám egy ember érkezett a fákkal körbevett keskeny úton. Egyedül volt. Ijedten tekintettek rá.
- Ki vagy, és honnan jössz?
- A szomszéd faluból jöttem. Mi történt, mi ez a gyűlés?
- Nem tudod? A Pusztító akarja birtokba venni a falunkat.
- A Pusztító? hmm...hallottam már róla. De ha ez igaz, akkor innen már én sem távozhatom...legalábbis míg itt a Pusztító. ..
- És hogyan bízhatnánk meg magába? Mi van akkor, ha csak hazudik nekünk, és maga a Pusztító, emberi alakban, vagy a cinkostársa?
- Jogos a dolog. Nos, azt hiszem, be tudom bizonyítani, hogy nem az ő oldalukon állok. Ehhez azonban meg kell, hogy bízzanak bennem kissé.
- Mivel tudná bizonyítani?
- Elűzzük a pusztítót.
- Mi?? Maga megőrült? Őt? A legyőzhetetlent?
- Nos, ez itt az első feladat.Ha legyőzhetőnek tekintik, az sokszor már fél siker. A jelen helyzetben biztos. Amíg azt hiszik legyőzhetetlen, az is lesz.
- De ki szállhatna vele szembe?
- Önök, sőt engedjék meg, hogy így mondjam: mi.
- De mi módon? Hiszen ehhez kevesek vagyunk!
- Ahol jön a világosság, megy a sötétség. Vagy önök mást tapasztaltak?
- Hát szó-mi-szó este kissé más a helyzet.
- Igen, igen. akkor a világosság menni akar, mert ez a rend.
- De máris eggyel kevesebb mikor a sötétség menekül a világosság elől.
- Igaz, ám ahol lápát gyújtanak ott nem uralkodik tovább a sötétség.
- Valóban...Nos, akkor mi is a terv?
- A kérdés először az: mennyire érzik magukat elszántnak, mit tennének meg a többiekért?
- A többiekért? Semmit. Én magamat akarom menteni.
- Én is!
- Én is!
Hangzott több felől.
- Ez így nem lesz jó! Amíg önmagukat a közösségük érdekében nem lennének hajlandók feláldozni, a dolgok nem fognak működni.
- Azt hiszi, idejön, mond valamit, és máris mindenki ugrál? Hát rosszul hiszi.
- Én ezt nem hallgatom, én mentem. - mondta egyikük.
- Nos, önök tudják mit akarnak.... Remélem reggelre, vagy hamarabb megváltozik a véleményük!
- Mi pedig reméljük, hogy ön lesz a következő áldozat.
- Én? Hát akkor rossz hírrel kell szolgálnom. Biztos, hogy nem én leszek.
- Na! és még te mondod, hogy nem vagy a Pusztítóval!
- Mert nem is. Csupán én Tudom, hogy nem én leszek. Van még egy-két dolgom ebben az életben, s nem a Pusztító fogja kioltani az életem. Vagy legalábbis biztos, hogy nem most.
- Áh, bolond! - mondták az emberek, majd elmentek ki-ki a maga dolgára, amely főleg az volt, hogy gondolkozzanak: hogyan is élhetnék túl.
Eljött az este, s remegve várták: vajon ki lesz a következő. nem kellett sokáig várniuk. Újra megtörte a csendet egy sikoly, amit most félelmetes kacaj követett. Rettegtek. Ezt még soha nem hallották.....

A megoldás I

Szinte tapintani lehetett a sötétséget. Ő pedig félt. Rettegett. maga sem tudta mi a baja, ám nem is tudott foglalkozni ezzel. Egyszerűen csak Félt. Félhold uralta az eget, s gonoszul fénylett a nagy sötétségben.  Mindig is gyűlölt éjszaka hazamenni. De most nem volt más választása.
Éppen a faluja széléhez ért, amikor hatalmas üvöltést hallatott, és valami hihetetlen fájdalmat érzett. Halálsikoly volt ez, és az egész völgy beleremegett sikolyába. A falubeliek ijedten keltek fel az ágyukból, s néhány bátrabb az ablakon is kitekintett. Ám kimenni senki nem mert. Ismerték ezt a sikolyt. Nyugtalanul telt az éjszaka....
Reggel mindenki első dolga az volt, hogy kisereglett az utcára. Körülnézve minden szépnek, nyugodtak, csendesnek tűnt. nem értették. Körbejárták az egész falut mire észrevették. S akkor azt kívánták, bárcsak sohasem találták volna meg. Vérbe fagyottan feküdt a földön, csontjai kilátszottak, arca eltorzult a félelemtől.
Amitől féltek, bekövetkezett. Visszatért. Ijedtükben azt sem tudták mit csináljanak. Volt aki csak döbbenten állt, volt aki elájult, s olyan is akadt, aki pánikrohamot kapott. De értelmesen cselekedni senki nem tudott. Felelevenedtek bennük a történetek. A történetek a Pusztítóról.
Ám volt valaki, aki már tapasztalta ezt a pusztítást. nem ő volt a legöregebb a faluba, de ő eddig csodával hatályos módon megmenekült a Pusztítás elől. Így ő vette kézbe a dolgokat. Hidegen, nyugodtan irányította a falubelieket. Elkerítette a holttestet, s hazaküldte pihenni az embereket. Volt aki el akart költözni. Őket rá kellett beszélnie a maradásra, hisz tudta: aki onnan elköltözik, halál a "jutalma", szörnyű kínzások között. Sajnos páran nem hallgattak rá, nem hittek neki. Tudta: őket másnap "ráadásként" látják viszont, haldokolva. A Pusztító senkit sem kímél, s addig öl, amíg ő úgy gondolja.

Újra leszállt az éj, s az emberek rettegve feküdtek az ágyukban. Gonoszul világított újra a Hold, mintha előre kárörvendene. S egyszer csak meghallották. Beleborzongtak az újabb sikolyba, s vészkiáltásba, ám kissé meg is nyugodtak, remélve az elkövetkezendő nyugalmat. De ha így gondolták, hát tévedtek. Sikolyok, nyöszörgések, kiáltások hallatszottak. Senki sem mert kimenni. Egész éjszaka ezt hallották. Alig tudtak elaludni. S mihelyst elaludtak, a hangok újra felébresztették őket. Úgy érezték magukat, mint egy horrorfilmben. Egész éjszaka rettegtek....

Reggel még nagyobb káosz uralkodott a faluban, amikor meglátták az áldozatot. Ott himbálózott egy fán, belei kifordulva, arca eltorzulva, s üveges szemmel meredt a világra. Borzalmas látvány volt. Az embereknek pusztán ránézve hányingerük lett.
Ám ez még nem volt minden! Egyszer csak félholt emberekbe botlottak. Azok voltak, akik elmenekülni szándékoztak. Ekkor már végképp azt kívánták, bárcsak ki se léptek volna a házukból. Véres szemekkel, levágott ujjakkal, összeégett, összevagdosott bőrrel, vérben fürödve kúsztak az áldozatok a többiekhez. Ám mikor egyikük undorát félretéve kérdezett tőlük valamit, nem válaszoltak. Csak a szájukat nyitogatták. ekkor észrevették. A Pusztító a nyelvüket is kivágta az áldozatoknak! Sőt ahogy jobban megnézték őket, a fél fülüktől is meg voltak fosztva. Borzongás fogta el őket. Ám segíteni nem tudtak. Csak pár órájuk volt hátra, majd kilehelték a lelküket nagy kínszenvedések között.

A lehetőség

Borús, esős idő volt, amikor a csendes kis faluba egy idegen érkezett. Estefelé járt már az idő, s zuhogott az eső. A jövevény vonattal érkezett, s egyenesen a falu vendégfogadója felé tartott. Ruganyos léptekkel haladt az időjárásra ügyet sem vetve. A fogadós rémült csodálkozással tekintett fel, mikor köszönést hallott.
-Jaj, de rám ijesztett! Kicsoda maga, fiatalember, és mit óhajt?
- Szállást szeretnék.
- Ó, persze, máris.
S nemsokára az idegen már a szobában ült, s a falat nézte. Hosszú és nehéz útja volt idáig, és most reménytelenül látja a jövőt. De nem volt az érzelmek embere. Sőt! Szinte érzelmek sem voltak benne. Ő egy gyilkológép volt. Ilyen akart lenni gyermekkora óta. egy érzéstelen, híres, rettegett ember. Ez volt az Álma. S most beteljesült. ismert lett, és teljesen érzéstelen. Ő volt a Rettegett. A Bérgyilkos. Persze senki nem tudta, ki is ő valójában. A régi gyermek meghalt, és helyette életre kelt benne az új, a rettenthetetlen, aki pontosan olyan volt, mint amilyennek megálmodta.
Most pedig menekült. Félelem nem volt benne, ám annál több józan ész. Itt senki nem talál rá, a közelgő vihar is segítségére lesz. Óvatosan feküdt az ágy alá. Ott szokta tölteni az éjszakákat, ezzel is csökkentve az esélyét annak, hogy valaki lelövi. Bár éjszaka minden apró neszre felébredt, de hozzászokott. Nem kímélte magát, ha a munkájáról, az életéről, vagy az álmáról volt szó.
Az éjszaka szokásosan telt, s reggel az első napsugarakkal kelt.Óvatosan ment le. A vihar már lecsendesedett, csak az eső kopogott halkan, s nyugodtan. A falu utcája néptelen volt. Az idegen körbenézett, és lassan, figyelmesen indult el.
Kifizette az éjszakát, majd továbbállt. Az erdőbe ment. Volt egy kis kunyhója egy sziklába vájva. Bár sokat kellet gyalogolni, őt ez egyáltalán nem zavarta. Tudta, hogy ott sohasem fognak rátalálni. És most ez volt a legfontosabb. Útközben fokozottan figyelt minden mozzanatra, minden zörgésre. Bár már esteledett, mire a kunyhójához jutott, de a figyelme nem lankadt. Hiszen erre volt kiképezve: a fegyelemre, és az önuralomra. Na meg persze a gyilkolásra...
Az éjszaka viszonylag nyugodtan telt, s reggel vadászni indult. Ám amíg ő az őzek, és a nyulak nyomában járt, másféle nyomokat vélt felfedezni. Emberek lábnyomát, melyet az eső nem mosott el egészen. Rögtön nyilvánvaló volt számára, kik is jöttek utána, s fedezték fel a rejtekhelyét. "Gyorsan megtaláltak!" gondolt. Hogy mi lesz ezután az még számára is rejtély volt.
Hirtelen elgondolkozott azon, hogy valóban boldog-e így, hogy beteljesült, az Álma. Változott-e valamit is, s ért-e el valamit is azzal, hogy híres lett? Most először szembesítette magát ezekkel a kérdésekkel. S egyből rájött, hogy mindaz, amit eddig csinált, hiábavaló volt. Feleslegesen lett rettegett, és híres, mert mit ért el vele? Csak bajt hozott magának, a szenvedésekről nem is beszélve! Kiölte magából a az érzéseit, de mire jó ez?  Hirtelen Félelem szállta meg. Félt azoktól, akik érte jöttek, de még inkább félt saját magától "Ha ezt megúszom, elmegyek egy országba, ahol nem ismernek, és egy teljesen új életet kezdek." Döntötte el, mikor meglátott három profi bérgyilkost. Őket küldték. Ám meglepődött. A három bérgyilkos hiába nézegetett körbe-körbe, őt nem látták meg!! Nem értette. Megmozdulni sem mert. Ismerte a bérgyilkosokat. S a legprofibbakat küldték utána.
Megálltak előtte, mintha ott se lenne, a tanácskozást tartottak.
-nem értem! Tudtam, hogy profi, de hogy ennyire? Ott érnek véget a lábnyomai. - mutatott az egyik arra a helyre, ahol ő állt.
- Én sem értem. Már mindent bejártunk, és sehol sincs.
- Valószínűleg a fákon lépett le.
- Más választás nem nagyon van, kivéve, ha valami csoda-képességgel rendelkezik...
- Akkor menjünk! Folytassuk a keresést! Két óra múlva itt találkozunk!
-Rendben!
S óvatosan távoztak. Ő pedig nem értette. Hogyhogy nem vették észre?! Úgy döntött nem kockáztat. Szerencséjére éppen egy fa mellett állt, így nyomok nélkül tudott felmászni rá. Ám ott is maradt, hisz tudta: őt keresik mindenhol.
Az a két óra nagyon lassan telt. Most vált hasznára az, hogy fegyelmet erőltetett magára mindig.
Mikor visszajöttek az üldözői, meglepődött. Egyikük egy embert cipelt.
- Ezt az embert találtam a barlangba, ami a Keresettnek volt a búvóhelye. Beomlott a szikla, és ez az eredmény. Az arca el van torzulva, ám biztos, hogy ő az.
- Igen, ez biztos.
- Nos, akkor végeztünk is. Mehetünk haza. A szerencse megsegített, és nélkülünk is meghalt. Most már nyugodtak lehetünk felőle, és a megbízóink is elégedettek lehetnek.
- Ez igaz, úgyhogy menjünk.
S sietve távoztak, hogy minél hamarabb megvihessék ezt az "örömhírt". Ő pedig még mindig ámuldozott, nem tudván minek köszönheti ezt a csodát.
felötlött benne, hogy most folytathatja az egészet, ám már nem volt ugyan az az ember, aki odament. Érzései voltak, és már egyébként is megfogadta: ha túléli, új életet kezd. És mivel minél hamarabb akarta "beváltani" ezen fogadalmát, sietve útra kelt, hogy új életet kezdjen, a régit maga mögött hagyva...

A két tükör

Szokásos napnak indult. Reggel rohannia kellett az iskolába, hiszen 0. órája volt. Persze elkésett, ám ez nem számított. Az óra gyorsan eltelt, pedig össze volt vonva az első órával. A második óra is szokásosan kezdődött, bár furcsa volt, hogy a tanár közölte: mindenki azt csinál, amit akar. Elkezdett olvasni mikor meglátott a padban valamit. És nem is akár mit4 Egy gyönyörűen díszített kézitükör volt. Nem volt oda való. Mintha csak egy másik világból érkezett volna, vagy most vitte volna oda valaki a középkorból. Ráadásul teljesen ép volt.Nem értette. De folytatta az olvasást. Ám nem tudott figyelni, a tükör kötötte le minden gondolatát. Végül odáig jutott, hogy óra végén ellopta. Valami vonzotta a tükörhöz, és valami belső késztetést érzett arra, hogy elvigye. Hát eltette. Nem foglalkozott vele, jó döntés volt-e avagy sem.
A különös dolgok még aznap elkezdődtek. Sejtette, hogy a tükör miatt van, ám biztos nem lehetett benne. Hogy milyen különleges dolgok is történtek vele? Hát először olyan, amit más szerencsének nevezne. Dolgozatoktól, egyesektől menekült meg.
Majd még különösebbek történtek. tesiórán vette észre. Valami hajtotta. 600m-t futottak. Új rekordot állított fel. Egyszerűen nem tudta irányítani a testét! Szerencsére addig nem jutott el, hogy minden kijöjjön belőle, amit megevett... No, de igazán nem sajnálta a dolgot. Mindig a legcikisebb helyzetekben "veszítette el az önkontrollját", és valahogy mindig jól jött ki belőlük. Így az eddigi népszerűtlen emberből, akit semmibe vettek, hirtelen a legismertebb, legkedveltebb ember lett. A tükröt otthon tartotta, elrejtve, nehogy valaki is meglássa. Persze belenézni ezek után nem mert. maga sem tudta, miért, de babonásan félt belenézni. Olyannyira elrejtette így a tükröt, hogy lassacskán el is felejtkezett róla. De nem sokáig...
Egy nap újra abban a teremben volt, ahol megtalálta a Tükröt. Ugyancsak második órája volt, s ekkor a padban észrevett egy tükröt! mesés darab volt. Antik. Dejavu érzése volt, de nem tudta miért. Otthagyta a tükröt. Nem szerette a megmagyarázhatatlan érzéseit. Mikor újra abba a terembe került, a tükör már nem volt ott. De ez őt nagyon nem zavarta. Sőt! Így folytatta életét: buli, edzés, tánc, ének és sok más...
Ám egy ember, ugyancsak ismert és kedvelt kezdett lenni. Csakhogy ez az ember az ő szöges ellentéte volt. Nem bulizott, nem csalt, nem kért semmit a szívességekért, s egyebek... Az érettségről nem is beszélve...Ő sokkal éretlenebb volt, ám soha be nem vallotta volna.
Szóval nem kicsit nem szerette azt az embert. Ennek igazán kézzelfogható eredménye lett:  az iskola két pártra szakadt. Az egyik mellette állt, a másik része a másik ember mellett. 
Ráadásul hatalmas problémája volt azzal, hogy a másik szinte bármit tett, sikerrel járt. Persze ő is, de ő egyre jobban kimerült. Nap végén olyan fáradt volt, hogy szinte az ágyhoz sem ért a feje, máris aludt.
ám a másik alig csinált valamit, mégis mindent megcsinált, s nem látszottak rajta az álmatlan éjszakák, s a fáradtság.
Egyszer hírt kapott az egyik besúgójától, hogy a Másiknak azért van szerencséje, mert elvett egyszer egy tükröt...eszébe jutott a saját tükre. Otthon addig-addig kutakodott utána, míg megtalálta. Ahogy belenézett egy gyönyörű csajt látott. Eldöntötte: ellopja, vagy ellopatja a másik tükröt. Meg is tette, s nagy örömmel vitte haza, kétszeres szerencsére és sikerre gondolva.
Ám másnap megdöbbent. A régebbi tükre a földön volt, az új pedig az asztalon maradt. Ahogy belenézett az új tükrébe, eltorzulva látta benne az arcát. megrémült kicsit, s gyorsan felkapta a másik tükröt a földről, s az asztalra helyezte. Iskolába menet is az járt a fejébe, milyen jó lesz a napja, hiszen kétszeres szerencséje lesz. Ám ez nem így történt. De "szerencséjére" már olyan jól beleszokott a szerepébe, hogy nem volt probléma fenntartani a látszatot.
De ahogy hazaért még jobban meglepődött: a régi tükre újra a földön volt. Elege lett. Úgy döntött neki nincs szüksége az új tükörre, jó lesz neki a régi is. "Visszalopta" hát a régi tulajdonosnak. onnantól kezdve folytatódott minden a régi mederben.
Sőt! Életük végéig különbözőek maradtak azzal ez emberrel, de mindkettőjüknek sikerült minden. S hogy melyik is járt jobban?  Nos az egyik egyre mélyebbre süllyedt, a másik egyre magasabbra emelkedett lélekben, s erkölcsben. Az egyik állandóan fáradt volt, s végkimerülésben, túlhajszolásban halt meg, a másik hosszú, nyugodt életet élt.
Haláluk után a tükör visszakerült az iskolapadba, s újra használatba került...

Egy különös ember...

Jól emlékezett arra a napra. Rideg, téli este volt, s ő a szobájában feküdt az ágyán. Egyedül volt. Ekkor úgy érezte, mintha valaki nézné. Kinyitotta a szemét. Annyira megrémült, hogy hirtelenjében levegőt is elfelejtett venni. Egy embert látott. Egy idegent, aki gonoszul vigyorgott rá, majd eltűnt. Azt hitte csak a képzelete játszott vele, ám valahogy túl valóságosnak tűnt. Anyjához rohant, s gyorsan elmesélte neki mi is történt. Anyja megnyugtatta: csak képzelődött.
Ám ő maga, az idő múlásával meggyőződött róla, hogy nem képzelődött. Egyre többször jelentek meg neki ismeretlen emberek. Néha igencsak megrémült, s volt olyan idő, amikor állandó rettegésben élt miattuk.
De ahogy telt az idő, egyre jobban megritkultak ezek a "látogatások". Még elég kicsi volt ezekben az időkben. Végül mikor nagyobb lett, és teljesen megszűntek ezek a jelenségek, azt hitte csak ki kellett nőnie. De csak azt hitte. Egy nap újra elkezdték meglátogatni. Ám ekkor már nem csak egyedül volt, mikor látta őket. Néha a buszon, az utcán, sőt néha az iskolában is látott olyan embereket, akik ilyesztőek voltak. Ám amikor elmondta a többieknek, hogy néznek ki, ők közölték: Semmi olyan embert nem látnak. Rájött újra, meg újra, hogy csak ő lát fenyegető külsejű "embereket". Így többet nem szólt róluk senkinek.Otthon közelebb is mentek hozzá, sőt néha beszéltek is! Azt mondták vigyázzon magára, de, hogy miért azt nem említették. Soha nem tudta meg fenyegetés-e ez, vagy csak figyelmeztetés.De már nem rettegett tőlük. Ám az rejtély maradt, hogy kik is ők.

Egy idő után azonban elkezdett egyre jobban rettegni tőlük. Állandó Félelemben élt.  És egy új "megjelenési formájuk" is lett eme emberi külsejű lényeknek. Mikor megjelentek neki, hirtelen hideg lett. Hol az egész szobába, hol csak körülötte.
Végül nem bírta tovább: elmondta egy-két embernek, és szerencsétlenségére éppen rossz embereknek. És ahogy az lenni szokott: pszichológushoz került, nyugtatókat kapott, végül pedig minden bizonnyal bolondokházába zárták volna. De még idejében rájött: jobb ha hallgat a dolgokról....