2014. november 3., hétfő

„Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart"?

Nem volt átlagos hajós. Tulajdonképpen egyáltalán nem volt az. Nem várt el semmit az élettől. És a hajózástól sem... Csak ment ment amerre a szél vitte és amihez közel került, ott kötött ki. Nem mindig a legjobb kikötőkbe kötött ki, de nem is volt ez a célja. Nem volt célja, amióta belefásult a kikötőkbe való eljutás tervezgetésébe és kivitelezésébe.
Régen voltak tervei, melyik kikötőbe fog eljutni és hogy, miként. tele volt tervekkel, indult amikor csak kedvezett a szél és el is jutott oda ahová indult. Ügyes hajós volt, tapasztalt, de mindig csak olyan kikötőkbe járt amiről már hallott, vagy járt ott. Az biztonságos volt. Körbe tudta kérdezni ismerőseit hogy hogyan és miként biztonságos, vagy ha már maga is járt ott, volt benne tapasztalata. Igen ám, de egyszer aztán ahogy az idő telt múlt, megunta. És nem volt az az ember aki a megszokott biztonságoshoz ragaszkodik...
Ahogy telt múlt az idő egyre inkább afelé tendált, hogy nem jó az hogy mindig tudja hová is tart. Hadd menjen amerre a szél viszi. Aztán majd kiköt ahol kiköt, legalább lesz izgalmakban, és kalandokban része. Vagy egyikben sem. De szeretett hajózni, szeretett küzdeni a hullámokkal. Így belevágott.
Bolondnak tartották. Az első pár hónapban maga is elgondolkozott hogy mennyire is volt ez jó ötlet. De tulajdonképpen sosem volt célja. Amíg járta az ismerős kikötőket addig tudta mit vállal. Most is tudta mit vállal, magát a céltalanságot.
Habár könnyűnek ígérkezett annyira nem volt az. De valami mindig a segítségére volt. A szél. A szél maga volt az útmutatója, arra ment amerre a szél vitte és amikor kikötőt látott, ott megállt. Mindig volt nála elég élelmiszer és mindenre fel volt készülve, mindig azt mondta: bármi megtörténhet. S míg mások útjának csak egy egy szél felet meg őt a szelek sodorták. Néha csak hánykolódott néha pedig szebbnél szebb helyekre és gazdagabbnál gazdagabb helyekre jutott el.
Amikor mindezt megunva, fáradtan hazatért százszor tapasztaltabb és bölcsebb volt mint amikor útnak indult. igazi mesterként tekintettek rá, bölcsességének híre messze országokba eljutott.

2014. október 30., csütörtök

Egy művész problémája

A kanapéra ugrott. Egyszerűen nem volt jó napja. Megint. Azt mondják a művészethez kitartás és precizitás kell. Nos, ő csak a múzsájára számíthatott. Aki egy szeszélyes lény lévén nem nagyon óhajtott mostanában ott maradni. Pedig nélküle... hiába is próbálkozott. Ő nem tudott érzelem nélkül csinálni semmit. Sőt érzelmekkel sem ha hiányzott valami... valami amit réges-régóta múzsának hívnak az emberek. Ő pedig hol múzsának nevezte hol semminek hol valaminek de a lényeg egy volt, ez gátolta meg őt, vagy épp segítette a munkában.
Azt mondják mindenhez csak akaraterő kell, ha valamit igazán akarsz eléred. Ezt szépnek és jónak tartotta csak hát... voltak dolgok amiket nem ő irányított és ez pont példának okáért pont ilyen volt. ezen járt az agya hogyan is tudná mégis folytatni a félbehagyott munkát ha egyszer ilyen helyzet állt elő. Most is hagyja ott az egészet, és próbálja meg később? Vagy folytassa és aztán vagy nagyon elrontja vagy valami tűrhető kialakul belőle?
A régebbi tapasztalatokból kiindulva inkább az első opció mellett voksolt. Ha így ilyen állapotba folytatná abból semmi igazán jó nem sülne ki, ahogy mindig is lenni szokott. Ha valamit ezt nagyon jól megtanulta korábbi, keserű tapasztalataiból. valami mást kell csinálnia. Végignézett a könyveken-nem volt kedve olvasni... Megnézte a youtube-t.... nem esett jól zenét hallgatni. A facebook következett... de itt sem tudott sokáig megmaradni. Valami nem volt rendjén vele, valami... valami ami nagyon nem tetszett neki.
A kedvetlenség rémes állapot volt, utálta amikor elment szinte az életkedve is, és semmi de semmi sem segített. Kivéve egy dolgot. Csakhogy az az egy dolog mindig más volt. Néha az úszás, néha egy sütizés, néha egy séta  a városba. De most egyikhez sem volt kedve. Inkább melegítőruhát vett fel és gondolataiba merülve nekiállt kocogni egy szinte kihalt helyen. Így senki sem zavarta meg a gondolatait. Amikor kiszellőztette íly' módon a fejét, hazatért.
Újra nekiállt a munkájának.  Ezúttal azonban sikeresen....

2014. október 21., kedd

Egy tükör, amit kerülgetünk mint forró kását...

Az életben a dolgok nem mindig azok aminek látszanak... Kezdjük csak az elején, mit is lát egy kívülálló...
A dolgok szépen mennek, vannak ugyan apróbb bakik, de hát a legjobb családban is előfordul ilyen. A több száz tagú rokonság igencsak kiterjedt, és szinte mindenhol jelen van, az emberek kit innen, kit onnan ismernek. A család tagjai büszkék arra hogy nagy a rokonság, különleges dologként élik meg. Kedvességükön és mosolygásukon kívül a jó zenész-tehetségükről, -hangjukról is ismertek. Néha össze összefut a nagy családból egy egy kisebb-nagyobb csoport, és igen jó hangulatban telik az idő olyankor. Úgy tűnik nagyon nagy az összetartás.
Lássuk azonban azt amint egy ebben élő ember láthat...
Az egész egy kész vicc, a közröhej tárgya. Az ember szinte azt sem tudja nevessen-e avagy sírjon az egészen. A család büszke, visszavezeti messze messze a családfáját... de hiába mit ér vele, ha ettől csak büszkesége, és nem szerénysége lesz nagyobb?
Igazi büszke család, kifele mindennek tökéletesnek kell látszania, ezért segítik is akár egymást, nehogy már valami olyasmi legyen esetleg ami az átlagtól eltérő, vagy nem kedvez a család hírnevének! Ez egy tökéletes család ahol hibák is ritkán eshetnek meg; nincs helye a fekete bárányoknak...
Ha valaki mégiscsak valami olyasmire vetemedik ami nekik nem tetszik, nos az a legkevesebb hogy róla szól minden fáma, mindenkinek tudnia kell mi is történt, és hogy jajj, ez milyen ciki már, ilyet nem lehet megengedni a családba...
Nos igen, innen tudja meg mindenki az eseményeket. Valaki beszélt valakivel aki hallotta ettől meg ettől... Mindent lehet tudni de ilyen forrásokból... Önmagáról is érdekes dolgokat tudhat meg az ember sokszor, ez igazán különleges, brávó!
És akkor lássuk a jó hangulatban eltöltött közösségi alkalmakat.... Ha szeretsz az arcába mosolyogni azoknak akik kibeszélnek, vagy nevetségesen viselkednek másokkal neeem előttük, mögöttük, és mosolyogva válaszolni azokra az üres frázisokra hogy hogy is vagy hol vagy és mi van veled, úgy hogy tudod hogy máskor a kutya nem kérdezi meg, minthogy senki se kíváncsi rá, csupán amikor mindenki összeül.... nos, ez esetben ott a helyed.
És ha be akarsz kerülni a családba? Tedd össze a két kezedet, hogy ott lehetsz és szóba állnak veled, de ha nincs sima szád, amelynek hangjait jólesik hallaniuk... együttérzésre, befogadásra ne számíts! Sőt.... amúgy sem biztos, minthogy ott minden lehet, és minden lehetetlen; nos hogy melyik is a valós... ez talán örök titok marad...

2014. június 28., szombat

A közösség- a befogadókészség



közösség="Közös élet- vagy munkaviszonyok között élő, illetve közös eszmék, célok által egyesített emberek csoportja."

A közösség emberek.

A közösség élet.

Egy furcsa közösségről lenne szó. Furcsa közösség mely önmagában talán még jó is lenne... de nem, ez lehetetlen. Furcsa emberek furcsa közösséget hoznak létre.

Ez azonban még annál is különlegesebb eset volt.
Hol is kezdjük? Nincs se eleje se vége a történetnek.

Egy idegen érkezett a közösségbe. Magányos, visszahúzódó lélek volt. Igazából maga sem tudta miért is jár ott.

Ahogy körbenézett egy hétköznapinak tűnő de mégsem igazán olyan épületet látott. Emberekkel tele. Senki sem vette észre ahogy belép. Egy ember ugyan köszöntötte, de talán ő azért is volt, mintha ez lett volna a dolga.

Az emberek kisebb csoportokban beszélgettek. Némelyiket ismerte, van akit csak látásból, van akivel beszélt is. Mindenkinek megvolt a maga beszélgetőpartnere.
Mindenkinek megvolt a saját élete és néhányukét ismerte is.

Egyszerű, hétköznapi emberek voltak, talán kissé mások mint a többiek. De hogy miben is? Maga sem tudta megmondani, hiszen semmit sem látott amiben máshogy viselkedtek volna. Talán csak a közösséghez való tartozásukat hirdették fennhangon miközben úgy tettek mintha minden rendben volna velük. Talán nem is olyan talán csak... ezek az emberek szerették magukat különbnek magukat többnek és jobbnak mutatni másoknál és- habár ez a mérce kérdése- jobbnak mutatni magukat mint amilyenek valójában...

Elgondolkozott rajta hogy vajon mit is keres ő ott.
Az emberek miatt jött? Azért hogy ne legyen magányos?
Ugyan már! Hiszen a magányos ember igazán elszórakoztatja magát, tud dühös is lenni magára ha elbaltázott valamit, vagy tudott vigyorogni is a saját maga által kreált vicceken.
De mégis mit keres ITT? Miért hitte azt hogy ez a közösség más lesz? Miért hitte azt hogy itt meg tud maradni és megnyugodhat mindenki hogy ő is tartozik valahova.

Talán... talán egyszer sikerül találnia egy közösséget ahol az emberek nem játsszák meg magukat és ahova igazán tartozhat.

Nem, ez nevetséges ötlet volt... fordult ki az ajtóból kedvetlenül. Sosem talál olyat- gondolta, és továbbállt.

2014. május 11., vasárnap

A magányos

Magányos nő volt, elvonultan élt, a falubeliek csak néha néha látták. Senki sem tudta honnan jött, ki ő, és mit keres ott. De nem szerették. Arrogáns, lenéző volt, és szívtelennek tartották. Mindig tartották a kellő távot tőle, és elfordították a fejüket, nehogy köszönni kelljen neki.
Ő maga nem is igényelte már hogy köszönjenek neki, vagy szóba álljanak vele. hatalmas szótára és két macskája tökéletes társaság volt számára. Elege volt az emberekből. Ide is azért jött, hogy minél nyugalmasabb helyen lehessen ahol nincs sok ember. A falutól egy kilométerre levő kis kuckóban meg is találta az ideális helyet ehhez. Senki sem zavarta, senkivel sem kellett feleslegesen szóba állnia, üres, érdektelen kliséket hangoztatnia.
Régen nagyon szeretett mosolyogni, és csacsogni, azonban ahogy telt az idő, egyre inkább kiábrándult az emberekből. Alig talált egyet-kettőt aki nem játszotta meg magát, vagy volt valami igazi értéke is. persze tudta ő hogy minden érték, csak nézőpont kérdése, hogy kinek mi is minősül annak... De ez rajta nem segített. A mosoly már rég lehervadt az arcáról, eleinte még látszatként fenntartotta, mert hát na, mégis... Ám később egyre inkább belátta, hogy felesleges, az üres mosolyokkal csak fárasztotta saját magát. Értelmetlenül.
Az emberek hazudtak, megjátszották magukat, elvakultak voltak, és úgy tűnt, mintha néhányan csak azért lennének hogy az életét megkeserítsék. Nem hagytak sosem nyugtot neki, sosem volt jó semmi amit csinált, pedig ő aztán valóban próbálkozott. Sosem volt kivel megbeszélni bánatát, örömét. Egyre inkább azt hitte, hogy unalmas egy nő lehet, hiszen senki sem beszélt vele pár hétnél, hónapnál többet csak ha a munkából adódóan kötelessége volt. Ő próbálkozott általában egy ideig, de végül mindig abba maradtak a társalgások. 

Nem látta igazi értelmét a közösségnek. A saját létének még csak csak, de hogy ő és bármilyen társaság... Mindig is magányos volt, olyan típus, akit egyetlen közösség sem fogad be igazán.
Ezért is vonult vissza ide, a magányába, hátha rájön mi is az értelme a közösségeknek és hova is mehetne, ahol nem érzi magát egyedül. A buliktól kezdve az internetes kocka életéig szinte mindent kipróbált.... nem járt sikerrel sehol. Ezután ahogy sokan mások is, a vallások között kereste az igazit. Érezte, hogy a vallásokban lehet megoldás, ám a közösségek sehol sem voltak az igaziak. Sehol sem fogadták nemhogy el, de be se. Így került ide, belefáradva mindenbe, és legfőképp mindenkibe; "arrogánsan", "lenézően" és "szívtelenül", na és persze magányosan, bár élt még benne halvány remény, hogy lesz ez még máshogy, de ez egyre inkább elhalványodott...

2014. április 20., vasárnap

A Vár

Magányos ház állt a hegytetőn, romosan, és sötétségbe burkolózva. Indák vették körül, s a növényzet benőtte már. Valaha, nem is olyan rég egy gyönyörű kastélynak épült. Épülgetett, de elkészülni sosem készült el, nem is készülhetett. Viharos szelek jártak arra valóságos tornádók. Hideg fagyos szelek, melyek jéggé fagyasztották a legelszántabb építőket is. Gyönyörű vidék volt, de amilyen szép olyan félelmetes; megközelíthetetlen, távoli hódolóknak volt csak hely benne. Túl sötét volt, túl romos, és túlságosan is zord időjárás uralta a környéket.
Néhányan próbálkoztak, s a táj teljes szépségében és jóságában fogadta őket, ám az elmaradhatatlan tornádó, igazi szélvihar mindent feldúlt, az építőt éppúgy mint magát az építményt. Szépsége inkább átka semmint haszna volt.
A hegytető maga az aknamező, már azon tovajutni is csoda volt, elég volt egy rossz lépés, és máris messze járt az ember onnan ahova menni igyekezett. Rideg, megközelíthetetlen, és szeszélyesebb volt, mint a legszeszélyesebb hölgy, vadabb volt egy amazonnál, szilajabb volt a legvadabb lónál, és félelmetesebb volt, mint a legfélelmetesebb lény amelyet hátán hordott a Föld. Erénye csupán a sziréni szépségében, a farkas-magányosságában, és az egyedi, különlegességében állt.
Előbb-utóbb azonban mindenki belátta, hogy ez nem lehetséges, hogyan lehetne új kastélyt építeni vagy a régit felújítani, ilyen körülmények között?!
A magányos, romos kastély, melybe csak a madarak költöztek, így maradt örökre egyedül, és lett lakatlan, hiába is csillant fel néha a remény hogy valaha is boldogság és öröm és legfőképpen béke költözhet falai közé....

2014. április 12., szombat

A rózsaszín cipő, amely barna, avagy a barna cipő, amely rózsaszín


- Ez a rózsaszín cipő...
-Miről beszélsz, hiszen ez barna!
- Nagyon is rózsaszín, nézd csak meg a varrását... női fazon.
-Milyen női? Még ha rózsaszín lenne se női lenne feltétlen... lehet unisex is. Ez azonban barna, nagyon határozottan.
- Én rózsaszínnek látom, és akkor is női, a rózsaszín nem lehet férficipő!

-Ne sértegesd a cipőt, még megbántod!
- Megbántom? Hiszen...
-Csak azt ne mondd, hogy nem is él... 

- De ha egyszer ez egy élettelen tárgy? 
-Táárgy? Látod, ez itt a baj. Lefokozod ezt a remekművet egy olyan fogalommá, mint a tárgy, amely élettelen, és érzéstelen?!
- De hiszen nem beszél, nem gondolkozik, nem is él...
-És mi van, ha rólad is ezt gondolják? Hiszen ki is alkotta meg az élő fogalmát? Az ember. Mi van ha más élőlények éppoly bugyutának és élettelennek tartanak téged, mint te őket? 
- Ez nevetséges. Mindenki tudja, hogy az ember a legmagasabb-rendű lény az egész Földön. 
-Valóban? Hiszen annyi minden legyőzheti. Az embernél a természet is nagyobb úr. Nézd csak meg: Hiába hadakozik az ember a viharok, az elsivatagosodás ellen... Aminek kell az be fog következni, mi csupán játékszerek vagyunk egy nagy hatalmasság kezében.
- De mi legyőztük a levegőt, vannak repülők, legyőztük a vizet, vannak hajóink, legyőztük a természetet, kivágjuk a fáikat és a magunk hasznára fordítjuk őket...

- Valóban, ám a természet megbosszulja önmagát, nézd csak meg hogyan merülnek ki azok a  források amelyek az élethez szükségesek. A vizet megmérgeztük, a fákat kivágtuk, fogy a levegő oxigéntartalma, belenyúltunk az állatok hierarchiájába...
-Majd találunk valami megoldást rá, az ember okos.
- Ahogyan a többi élőlény is, ám a természettel együtt magunk is elpusztulunk, nélküle nem lehet élni.
-A természet csak egy adalék, a lényeg hogy mi jól  éljünk.

- Vajon hová jutnánk, ha minden élőlény így gondolkozna...
-De csupán az ember privilégiuma a gondolkozás.
- Gondolod Te!
-Hiszen az állatok és növények, akik élőlények nem gondolkoznak...
- Miből is gondolod ezt? Melyik állat voltál már, hogy ezt így mered állítani?
-Ez oly nyilvánvaló tény, mint az, hogy ez a cipő barna.

- Csakhogy ez a cipő bizony olyan rózsaszín... mint annak a rendje.
-Hiszen én barnának látom, és a cipő kiérdemli azt az alkotmányos jogot, hogy barna lehessen, és nemtelen, bárkit befogadhasson, hiszen nem szabad megsérteni a jogaikat szegény cipőnek....

2014. április 5., szombat

Őrült



Furcsán érezte magát. Mintha minden ellene fogott volna össze. Azt már megszokta, hogy eleget nem tud mindenkinek tenni, de hogy mindenkinek egyszerre van vele baja?!
Csak hánykolódott az ágyán egész éjszaka, egyszerűen nem tudott elaludni, úgy nyomasztotta, hogy mi hogyan is lesz. Napok óta nem tudott rendesen aludni, csak néha egy egy rövid ideig elszunyókálni. De hamar felébredt és folytatta ott, ahol abbahagyta...

Nem volt nyugta jó pár napja, és egyszerűen nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Egyre inkább magába zárkózott és szótlanabb lett, miközben megpróbált mindenki kénye-kedve szerint tenni, hogy mindenkinek jó legyen. A munkahelyén, a családjában, és a baráti társaságában is egyre rosszabbul érezte magát, miközben kifele mosolygott és úgy tűnt minden rendben van. Ám ahogy magára maradt, teljesen összezuhant, fájdalmas arckifejezés vette át a helyét a másik, a mosolygós álarc után.
Összekuszálódott gondolatait nem tudta kibogozni, egyre magányosabbnak érezte magát, és egyre inkább tehetetlennek a dolgok vad vizének sodrásában. Meggörnyedt a válla, mint aki hatalmas, fizikai terheket hordoz, és meglepően tapasztalta, hogy egyre inkább fogy, holott előtte semmivel sem tudott lefogyni.
Étvágya sem volt, minden étkezésnél úgy kellett magába tömnie az ételt, hogy legyen valami a hasában.
Az események pedig nemhogy jobbra fordultak volna, még inkább és még mélyebben fájdalmasakká és viselhetetlenebbekké váltak...
Végül eljött a nap, amikor nem bírta tovább...


***************************************


Az emberek meglepődtek, amikor egy férfi, akit, azt hitték oly' jól ismernek, valahogy... nem a régi. Teljesen úgy viselkedik, mint aki megbolondult. Néha, mikor rohamai vannak, átkozódva nézett rájuk, hadonászó kézzel, máskor szét akart verni mindent, és egyéb, igen furcsa tüneteket is tapasztaltak.
Végül, mikor már nem tehettek mást, elvitték egy olyan helyre ahol senkinek sem árthat...


"Az én nézetem (...), hogy minden őrültség onnan ered, hogy az ember gyomra üres, agyveleje meg levegővel van teli. Csak bátorság, bátorság! Mert szerencsétlenségükben a kétségbeesés fogyasztja az egészséget, és sietteti a halált."  Miguel de Cervantes

2014. március 29., szombat

Csak egy ember

Nem értette, miért is történnek mindig vele ezek a dolgok. Mintha mindenki arra koncentrálna, hogy őt idegesítse vagy kiborítsa. Vagy csak egyszerűen figyelembe se vették, hogy ő is ember és vannak érzései? Akárhogy is, hónapok óta rosszul érezte magát, hiába volt tavasz és hiába sütött a nap hét-ágra. Alig tudta fenntartani a jókedvét, hogy el ne süllyedjen a depresszió mély mocsarába.
Néha néha voltak egész jó napjai is, ez többnyire azok a napok voltak, amikor emberekkel nem találkozott és nem beszélt.
Ismerte ezt az érzést, nem volt új számára, gyermekkorában megélt már hasonlót. Mintha az egész világ ellene fordulna, és senki sem akarná megérteni őt.
Máskor meg úgy viselkedtek, mintha nem történt volna semmi. Nem értette a logikát. Tudta hogy minden ember más, és hogy alapvetően minden ember furcsa, de hogy ennyire? Ha nem szidták, akkor csak a már megszokott üres szavakkal kérdezték meg hogy hogy van, és beszéltek néhány felszínes mondatot.
Egy idő után elkezdte pontosan azt érezni, mint gyermekkorában, és ettől megijedt. Az érzelmei kezdtek eltűnni. Fásult lett, szótlan, és igazából semmi sem érdekelte. Persze amikor kellett pár órára tudott mosolyt csalni az arcára, hogy nehogy megkérdezzék tőle, hogy mi baja is van (holott igazából szinte senkit nem is érdekelt, csak hát megszokás nagy úr)...
A fáradékonysága is előjött, szinte bármennyit tudott volna aludni. Egy idő után már semmit sem tudott csinálni. Nem volt kedve semmihez. Csak járkált föl és alá, össze és vissza. Az emberek pedig egyre inkább csak kritizálták, az ízlésétől kezdve a tetteiig mindent elbíráltak. Úgy érezte, hogy megfojtják ezekkel, ő ezt nem bírja tovább.
És ezek a dolgok pedig egyre csak gyűltek, és csak gyűltek. Az emberek nemhogy segítettek volna neki, inkább belerúgott mindenki még párszor. Egyre magányosabb és visszahúzódóbb lett.
Végül eljött az idő, amikor azt mondta, hogy betelt a pohár. Erősen foglalkozott az öngyilkosság gondolatával, de félt a haláltól. Mit volt mit tenni el kellett költözni egy kietlen helyre, ahol senki sem jár, hogy magányában tudja nyaldosni az emberek okozta sebeit, melyet gyógyítani senki sem tudott. Aki tudott volna az pedig nem akart.
Így lett újabb áldozata az emberek figyelmetlenségének....

2014. március 19., szerda

Múló évek



Hát nem hihetetlen? Eltelt tíz év, hogy repül az idő. Bruce kész nagyfiú már, igazi rosszcsont, de életteli kölyök. Rose pedig imádja, de a kölyök is oda van a nagynénjéért. Nem csoda, a nővérem mindig is elég fiús volt, de ezt te is tudod. Ejj, de nagy bajban vagyok most miattad. Ha nem ígérem meg, hogy elmesélek mindent és megosztom veled az összes érzelmemet, akkor talán könnyebb lenne beszélni. De hát mit tehetnék, az ígéret szép szó. Neked mindig könnyen nyíltam meg, csak hát nem vagyok a szavak embere.
Gondolataim egész kuszák, fogalmam sincs mit is mondhatnék ahogy mindent el akarok mondani, jót, rosszat, bár utóbbit annyira nem és minden mást ami a lelkemet nyomja. Ő pedig csak csendben figyel, mosolyog, tudja mi játszódik le bennem, nem siettet, hagyja hogy magamtól hántsam le ismét a világ ellen védő páncélomat.
- Aztán ott van Josh is… balesete volt, de nincs nagy baja, szívós egy fickó. A dokik szerint egy hónap és fel is épül. – akaratlanul felnevetek, majd tovább ecsetelem szívem bánatát és örömét.
Mesélek neki a munkáról, hogy annyi év után végre előléptettek. Aztán nem sokkal később betörtek, bár sok mindent nem vittek el, de Bruce napokig nem tudott aludni az eset után.
Szépen, lassan pedig egyre inkább az átlagos hétköznapok felé terelődik a szó. Mennyire nem egyszerű a házimunka olykor, viszont egész tűrhető és ehető ételeket tudok kotyvasztani. A kölök már csak viccből is a „Apu pokol konyhájának” hívja a helységet, ha beszabadulok. Na de kikupálódtam.
- Hiányzol… - súgom halkan.
Torkom elszorul, hisz ismét közeledik a búcsú perce és bár újra és újra visszatérek, fáj, fáj, hisz itt állok előtte, csupasz lélekkel. Nincs nálam sebezhetőbb lény ebben a pillanatban.
Ő pedig továbbra is csak gyengéden mosolyog. Nesztelenül lesiklik a szikláról, melyen egész idáig ücsörgött. Könnyed, nesztelen lépésekkel hozzám lépdel, keze gyengéden végig simít arcomon, fülembe pedig a világ legszebb szavát súgja, „Szeretlek!”.
- Ezt neked hoztam… - nyújtom át az oly régóta szorongatott rózsa csokrot, majd még egy félszeg, szomorkás mosolyt villantok meg felé.
Ennyi volt mára, ismét el kell hogy váljunk, Ő is tudja, de nem bánkódik vagy ha mégis, nem mutatja. Könnyed csókot lehel ajkaimra, majd finoman meglök. Ideje indulnom.
Hátat fordítok végül, nehéz szívvel, ám alig pár lépés után, bár szívem azt mondja ne tegyem, visszafordulok. Ő már nincs ott, nem is volt, noha mégis ott van. A szikla, melyen mindig üldögél, melyen mindig rám vár, jelzi, hogy ha szükségem lesz rá, ott megtalálom. Neve örökre kőbe lett vésve, de soha nem feledjük. Legközelebb pedig, Brucet is elhozom, hisz rég látta már az anyját.
A Nap utolsó sugarai kőre siklanak, megvilágítva az alábbi feliratot.
















Emily Louis,
szerető feleség,
gondos anya,
akit korán hívott magához az Úr!

1982-2004


2014. március 4., kedd

Ki (nem) mondott szavak



Rémálmok. Sötét, kavargó, megfoghatatlan képek és árnyak közepette felsejlik egy emlék. Ajkai erőtlenül, néma szavakat formál, szeme sarkában könny csillan, tekintetével gyengéden simogat, vigasztal. Tudom mit akar mondani, jól ismerem, még most is, ebben a pillanatban is olyan, mint azon a nyáron, teli élettel, vidámsággal. Nevetése gyönyörűbb, mint ezernyi madár trillázása.
Vége. Érzem, érzem ahogy teste fokozatosan hűl, távozik, itt hagy. Ajkai még egyszer utoljára megrezdülnek, ahogy befejezi mondandóját, melyet senki se hallhatott, senki se érthetett. Szája még egyszer mosolyra húzódik, szemeiben kialszik az élet lángja.

Arcáról könnyek patakzanak, csak most, halálában sír. Nem, nem így van, hisz az én arcom nedves, én zokogok vigasztalhatatlanul. Kezemmel eltakarom hideg, élettelen szemeit, majd gyengéden hogy meg ne zavarjam álmát, lecsukom pilláit. Homlokára egy utolsó csókot lehellek, hisz nincs többé, el kell engednem.
A gyásszal teli csendet csak egy szintén távozni készülő lélek utolsó hörgései zavarják meg. Gyomrából saját kardja áll ki, zubbonya vértől piroslik és még utolsó perceiben is pökhendiséget, felsőbbrendűséget sugároz.
- Ne aggódj, követni fogod a boszorkányt a halálba, hisz visszajön majd érted, elvégre te ölted meg.
Hangja önelégült, gúnyos, ám ettől még igaza van. Ha én nem lennék, ha sose találkozunk, még mindig élne.
Keblei közül lassan kihúzom a tőrt, nehogy még a túlvilágon is érezze a fájdalmat. Hideg, kegyetlen szomorúság telepszik tudatomra. Nem gyűlölök senkit, nincs bennem harag, minden az én hibám, ám ha nincs a katona, akkor Ő még mindig élne.

Anélkül hogy odanéznék, elhajítom a fegyvert, mely kegyetlenül, halál pontosan a férfi szemei közé fúródik. Nincs többé ő sem.

2014. február 23., vasárnap

A kegyelem

Ülök egyedül, csendesen,
S gondolatok ezrei cikáznak át fejemen.
Hirtelen sötét lesz,
Nagy félelem fog el.
Mi történt,
Hogy lett ez hirtelen?
Valaki van itt, érzem,
Hogy nem vagyok egyedül a sötétben.
Aztán léptek neszét hallom,
S így már bizton tudom:
Valaki közeleg,
Csak ki ez, csak ki ez?!
A falhoz hátrálok csendesen,
Csak reménykedek, csak reménykedek.
Behunyom a szemem,
S csak rettegek, csak rettegek,
S azt kívánom,
Bárcsak véget érne a rémálom.
Egyre közelebb a fenyegető szuszogás,
Nemsokára itt a halál, érzem már.
Belenyugodni nem fogok,
Küzdök amíg csak tudok!
Ám mintha az erőm szívná ki,
Összeesek, mint egy rossz rongybábu.
Szeretnék menekülni,
Szeretnék kiáltani.
De hangom elszáll,
Az erőm elhágy,
S csak a reménytelenség marad,
Csak az, s semmi más.
Ekkor hirtelen,
Mikor már érzem a fojtogató kezeket,
Világosság támad.
A sötétség oszolni kezd.
Tudod, ez a kegyelem...

2014. január 27., hétfő

A megmenekülés

Havat mondtak. Nevetett. Ugyan, ha eddig nem volt hó, most már nem is lesz. S míg más felkészült a télre, ő vígan élte világát...Jaj, hogy ez a tücsök és a hangya története? Nos igen. Ez a történet másról szól.
Havazott. És ő éppen kirándult. Egyedül, hiszen nem ért rá elmenni vele senki sem. Dombos vidéken járt, menedéket keresve a hideg és a hó elől. Ezért bolyongott már órák hossza óta. S éppen úgy, mint máskor ha bajban volt most sem látott kiutat. És pontosan úgy, mint mindig most se foglalkozott vele. Neki nem is kellett, a kiút találta meg őt, ismét. Hogy ez hogyan lehetséges, nem lehet tudni, ő maga sem tudta. 
Egy kisebb kunyhó jött vele szembe ahogy sétált. Egyből végiggondolta a lehetőségeit, amiből lássuk be ebben a helyzetben nem sok volt. Vagy bemegy, és életben marad, de ezzel megsért minden illemet, és a többit. De ha kinn marad akkor meghal. Mást nem nagyon tudott tenni. Ha már elébe hozta a sors azt a kunyhót...
Némi tanakodás után a hideg és a hóviharrá alakult hóesés meggyőzte.
Benyitott... volna, ha az ajtó nyitva lett volna. De nem volt. Miután sikertelenül próbálta kinyitni az ajtót párszor, ablakot keresett. Nos azzal sem járt jobban... Járt körbe-körbe a kunyhó körül. A hó egyre erősebben esett, a szél egyre jobban fújt, és egyre hidegebb lett. De nem próbálkozott többet. Csak járt körbe körbe, nézett be az ajtón, az ablakon, de mindhiába.
Végül az ajtó előtt a kimerültségtől feladták a lábai a szolgálatot. Teljesen átfagyott.Eszébe jutottak mindazok amik otthon várták. A munkája, amit nem szeretett, a nő, aki elhagyta, a barátok, akik csak úgy voltak, hogy megkérdezzék, hogy van, de igazából nem érdekelte őket, a hatalmas üres háza, a szülei, akik egy apróbb hiba miatt kitagadták. Így hogy belegondolt... talán nem is fog hiányozni senkinek ha itt most megfagy. Talán az egész élete nem is ért semmit, hiába van pénze, hiába van nagy háza, jó munkája, és hiába irigylik sokan. Valami mintha hiányozna az egész életéből. Mintha csak robot lenne, aki megy, és csinál mindent, amit kell, hogy minél több és több pénze legyen. De mégis kivel tudja ezt megosztani? Magával? A "barátaival" akiket csak a pénze vonz? Valamit nagyon elrontott, de nem tudta, hogy mit. Ám nem tudott tovább gondolkozni, csak a hideg, jeges fájdalomra tudott gondolni, ami éppen a testét érte. Ekkor egy hangot hallott, egy gondolatot, ami a fejében hangzott el habár maga sem értette, hogy s miként.
-Kopogj.
Hogy mi? Kérdezett is rögtön vissza magának. Ez most mégis hogyan jött? Nincs messze az ajtótól, de teljesen átfagyott, mozdulni se tud, ha lenne benn valaki, amikor be akart nyitni ajtót nyitott volna. Vagy nem?
És ez a kérdés nem hagyta nyugodni. Nevetséges volt maga számára is. Hogy kopogjon, mikor itt próbál bejutni jó ideje? De hát mit veszíthet vele? Végül is így is, úgy is meg kell halnia. De így van egy esély... Egy utolsó, hogy hátha...
Elindult az ajtóhoz. Járni nem tudott. Vonszolta magát... Minden egyes araszért meg kellett küzdenie. Ha végiggondolta milyen szánalmas is most... Fájt a hideg, fájt az élete is. Végül az ajtóhoz jutott.Nagy kínok árán sikerült kissé felemelni a kezét, hogy be tudjon kopogni. Olyan halk kopogás volt, hogy szinte nem is hallatszott. Ám az ajtó csodák csodájára rögvest kinyílt, megmenekült.