Rémálmok. Sötét, kavargó, megfoghatatlan képek és árnyak közepette felsejlik egy emlék. Ajkai erőtlenül, néma szavakat formál, szeme sarkában könny csillan, tekintetével gyengéden simogat, vigasztal. Tudom mit akar mondani, jól ismerem, még most is, ebben a pillanatban is olyan, mint azon a nyáron, teli élettel, vidámsággal. Nevetése gyönyörűbb, mint ezernyi madár trillázása.
Vége. Érzem, érzem ahogy teste fokozatosan hűl, távozik, itt hagy. Ajkai még egyszer utoljára megrezdülnek, ahogy befejezi mondandóját, melyet senki se hallhatott, senki se érthetett. Szája még egyszer mosolyra húzódik, szemeiben kialszik az élet lángja.
Arcáról könnyek patakzanak, csak most, halálában sír. Nem, nem így van, hisz az én arcom nedves, én zokogok vigasztalhatatlanul. Kezemmel eltakarom hideg, élettelen szemeit, majd gyengéden hogy meg ne zavarjam álmát, lecsukom pilláit. Homlokára egy utolsó csókot lehellek, hisz nincs többé, el kell engednem.
A gyásszal teli csendet csak egy szintén távozni készülő lélek utolsó hörgései zavarják meg. Gyomrából saját kardja áll ki, zubbonya vértől piroslik és még utolsó perceiben is pökhendiséget, felsőbbrendűséget sugároz.
- Ne aggódj, követni fogod a boszorkányt a halálba, hisz visszajön majd érted, elvégre te ölted meg.
Hangja önelégült, gúnyos, ám ettől még igaza van. Ha én nem lennék, ha sose találkozunk, még mindig élne.
Keblei közül lassan kihúzom a tőrt, nehogy még a túlvilágon is érezze a fájdalmat. Hideg, kegyetlen szomorúság telepszik tudatomra. Nem gyűlölök senkit, nincs bennem harag, minden az én hibám, ám ha nincs a katona, akkor Ő még mindig élne.
Anélkül hogy odanéznék, elhajítom a fegyvert, mely kegyetlenül, halál pontosan a férfi szemei közé fúródik. Nincs többé ő sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése