Néha néha voltak egész jó napjai is, ez többnyire azok a napok voltak, amikor emberekkel nem találkozott és nem beszélt.
Ismerte ezt az érzést, nem volt új számára, gyermekkorában megélt már hasonlót. Mintha az egész világ ellene fordulna, és senki sem akarná megérteni őt.
Máskor meg úgy viselkedtek, mintha nem történt volna semmi. Nem értette a logikát. Tudta hogy minden ember más, és hogy alapvetően minden ember furcsa, de hogy ennyire? Ha nem szidták, akkor csak a már megszokott üres szavakkal kérdezték meg hogy hogy van, és beszéltek néhány felszínes mondatot.
Egy idő után elkezdte pontosan azt érezni, mint gyermekkorában, és ettől megijedt. Az érzelmei kezdtek eltűnni. Fásult lett, szótlan, és igazából semmi sem érdekelte. Persze amikor kellett pár órára tudott mosolyt csalni az arcára, hogy nehogy megkérdezzék tőle, hogy mi baja is van (holott igazából szinte senkit nem is érdekelt, csak hát megszokás nagy úr)...
A fáradékonysága is előjött, szinte bármennyit tudott volna aludni. Egy idő után már semmit sem tudott csinálni. Nem volt kedve semmihez. Csak járkált föl és alá, össze és vissza. Az emberek pedig egyre inkább csak kritizálták, az ízlésétől kezdve a tetteiig mindent elbíráltak. Úgy érezte, hogy megfojtják ezekkel, ő ezt nem bírja tovább.
És ezek a dolgok pedig egyre csak gyűltek, és csak gyűltek. Az emberek nemhogy segítettek volna neki, inkább belerúgott mindenki még párszor. Egyre magányosabb és visszahúzódóbb lett.
Végül eljött az idő, amikor azt mondta, hogy betelt a pohár. Erősen foglalkozott az öngyilkosság gondolatával, de félt a haláltól. Mit volt mit tenni el kellett költözni egy kietlen helyre, ahol senki sem jár, hogy magányában tudja nyaldosni az emberek okozta sebeit, melyet gyógyítani senki sem tudott. Aki tudott volna az pedig nem akart.
Így lett újabb áldozata az emberek figyelmetlenségének....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése