Hát nem hihetetlen? Eltelt tíz év, hogy repül az idő. Bruce
kész nagyfiú már, igazi rosszcsont, de életteli kölyök. Rose pedig imádja, de a
kölyök is oda van a nagynénjéért. Nem csoda, a nővérem mindig is elég fiús
volt, de ezt te is tudod. Ejj, de nagy bajban vagyok most miattad. Ha nem
ígérem meg, hogy elmesélek mindent és megosztom veled az összes érzelmemet,
akkor talán könnyebb lenne beszélni. De hát mit tehetnék, az ígéret szép szó.
Neked mindig könnyen nyíltam meg, csak hát nem vagyok a szavak embere.
Gondolataim egész kuszák, fogalmam sincs mit is mondhatnék ahogy mindent el akarok mondani, jót, rosszat, bár utóbbit annyira nem és minden mást ami a lelkemet nyomja. Ő pedig csak csendben figyel, mosolyog, tudja mi játszódik le bennem, nem siettet, hagyja hogy magamtól hántsam le ismét a világ ellen védő páncélomat.
- Aztán ott van Josh is… balesete volt, de nincs nagy baja, szívós egy fickó. A dokik szerint egy hónap és fel is épül. – akaratlanul felnevetek, majd tovább ecsetelem szívem bánatát és örömét.
Mesélek neki a munkáról, hogy annyi év után végre előléptettek. Aztán nem sokkal később betörtek, bár sok mindent nem vittek el, de Bruce napokig nem tudott aludni az eset után.
Szépen, lassan pedig egyre inkább az átlagos hétköznapok felé terelődik a szó. Mennyire nem egyszerű a házimunka olykor, viszont egész tűrhető és ehető ételeket tudok kotyvasztani. A kölök már csak viccből is a „Apu pokol konyhájának” hívja a helységet, ha beszabadulok. Na de kikupálódtam.
- Hiányzol… - súgom halkan.
Torkom elszorul, hisz ismét közeledik a búcsú perce és bár újra és újra visszatérek, fáj, fáj, hisz itt állok előtte, csupasz lélekkel. Nincs nálam sebezhetőbb lény ebben a pillanatban.
Ő pedig továbbra is csak gyengéden mosolyog. Nesztelenül lesiklik a szikláról, melyen egész idáig ücsörgött. Könnyed, nesztelen lépésekkel hozzám lépdel, keze gyengéden végig simít arcomon, fülembe pedig a világ legszebb szavát súgja, „Szeretlek!”.
- Ezt neked hoztam… - nyújtom át az oly régóta szorongatott rózsa csokrot, majd még egy félszeg, szomorkás mosolyt villantok meg felé.
Ennyi volt mára, ismét el kell hogy váljunk, Ő is tudja, de nem bánkódik vagy ha mégis, nem mutatja. Könnyed csókot lehel ajkaimra, majd finoman meglök. Ideje indulnom.
Hátat fordítok végül, nehéz szívvel, ám alig pár lépés után, bár szívem azt mondja ne tegyem, visszafordulok. Ő már nincs ott, nem is volt, noha mégis ott van. A szikla, melyen mindig üldögél, melyen mindig rám vár, jelzi, hogy ha szükségem lesz rá, ott megtalálom. Neve örökre kőbe lett vésve, de soha nem feledjük. Legközelebb pedig, Brucet is elhozom, hisz rég látta már az anyját.
A Nap utolsó sugarai kőre siklanak, megvilágítva az alábbi feliratot.
Gondolataim egész kuszák, fogalmam sincs mit is mondhatnék ahogy mindent el akarok mondani, jót, rosszat, bár utóbbit annyira nem és minden mást ami a lelkemet nyomja. Ő pedig csak csendben figyel, mosolyog, tudja mi játszódik le bennem, nem siettet, hagyja hogy magamtól hántsam le ismét a világ ellen védő páncélomat.
- Aztán ott van Josh is… balesete volt, de nincs nagy baja, szívós egy fickó. A dokik szerint egy hónap és fel is épül. – akaratlanul felnevetek, majd tovább ecsetelem szívem bánatát és örömét.
Mesélek neki a munkáról, hogy annyi év után végre előléptettek. Aztán nem sokkal később betörtek, bár sok mindent nem vittek el, de Bruce napokig nem tudott aludni az eset után.
Szépen, lassan pedig egyre inkább az átlagos hétköznapok felé terelődik a szó. Mennyire nem egyszerű a házimunka olykor, viszont egész tűrhető és ehető ételeket tudok kotyvasztani. A kölök már csak viccből is a „Apu pokol konyhájának” hívja a helységet, ha beszabadulok. Na de kikupálódtam.
- Hiányzol… - súgom halkan.
Torkom elszorul, hisz ismét közeledik a búcsú perce és bár újra és újra visszatérek, fáj, fáj, hisz itt állok előtte, csupasz lélekkel. Nincs nálam sebezhetőbb lény ebben a pillanatban.
Ő pedig továbbra is csak gyengéden mosolyog. Nesztelenül lesiklik a szikláról, melyen egész idáig ücsörgött. Könnyed, nesztelen lépésekkel hozzám lépdel, keze gyengéden végig simít arcomon, fülembe pedig a világ legszebb szavát súgja, „Szeretlek!”.
- Ezt neked hoztam… - nyújtom át az oly régóta szorongatott rózsa csokrot, majd még egy félszeg, szomorkás mosolyt villantok meg felé.
Ennyi volt mára, ismét el kell hogy váljunk, Ő is tudja, de nem bánkódik vagy ha mégis, nem mutatja. Könnyed csókot lehel ajkaimra, majd finoman meglök. Ideje indulnom.
Hátat fordítok végül, nehéz szívvel, ám alig pár lépés után, bár szívem azt mondja ne tegyem, visszafordulok. Ő már nincs ott, nem is volt, noha mégis ott van. A szikla, melyen mindig üldögél, melyen mindig rám vár, jelzi, hogy ha szükségem lesz rá, ott megtalálom. Neve örökre kőbe lett vésve, de soha nem feledjük. Legközelebb pedig, Brucet is elhozom, hisz rég látta már az anyját.
A Nap utolsó sugarai kőre siklanak, megvilágítva az alábbi feliratot.
Emily Louis,
szerető feleség,
gondos anya,
akit korán hívott magához az Úr!
1982-2004
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése