Kissé ki volt ábrándulva az emberekből. Mintha senki se gondolkozna valahogy ami elfogadható. Túl sokan aggódtak körülötte és ez rá is átterjedt. Nos, nem éppen aggódni kezdett, sokkal inkább zavarta az, hogy mások nyugtalankodtak körülötte. Sosem volt túlzottan szorongó típus. Igaz, félt ő is ettől attól és szorongott is, de sosem a normális határon túl. Elvégre előbb utóbb minden probléma megoldódik, és ő pedig egyébként is bízott valami természetfelettibe, ami valahogy mindig jelen volt. Egy probléma sem maradt megoldatlan és egyik sem lett jobb attól, hogy ő emésztette magát miatta. Egy idő után megtanulta a leckét; bár jobb félni mint megijedni mégis a legjobb, ha tudja az ember, hogy mi a helyzet és minden túlreagálás nélkül fogadja azt amin túl sokat nem tud változtatni.
Végezte csendesen a dolgát és közben próbált nyugodt maradni és jó dolgokra koncentrálni. Minden erejével azon volt, hogy nehogy rá is rátelepedjen ez a szorongás. Jókedvű volt és az is akart maradni.
Már a vége felé járt a nap, amikor megjelent egy ember.
Már amint belépett felvillanyozott mindenkit. Sugárzott belőle az energia, és mindenkit magával ragadott. Hirtelen sokkal jobb lett a légkör, és valahogy.... minden más lett. Az a pörgés ami idáig volt hangulatosabbá vált. Az egész nap mintha.. most nyerte volna értelmét, most koronázta volna meg, ez az egy ember jelenléte. Kedvesség áradt belőle, még így is hogy igen későre járt már az idő. Nem ismerte az újonnan jött idegent, de egy dologban biztos volt: ez az ember az, aki mellett az embereknek ha eddig nem volt életkedve, megjön; ha pedig volt, akkor fokozódik. Nem számít ismerik-e vagy sem. Csak egy dolog a fontos: azt az jókedvet, frissességet ami benne van, akaratlanul is átadja másoknak, bearanyozva ezzel mások napját.
