Csak egy ember

Nem értette, miért is történnek mindig vele ezek a dolgok. Mintha mindenki arra koncentrálna, hogy őt idegesítse vagy kiborítsa. Vagy csak egyszerűen figyelembe se vették, hogy ő is ember és vannak érzései? Akárhogy is, hónapok óta rosszul érezte magát, hiába volt tavasz és hiába sütött a nap hét-ágra. Alig tudta fenntartani a jókedvét, hogy el ne süllyedjen a depresszió mély mocsarába.
Néha néha voltak egész jó napjai is, ez többnyire azok a napok voltak, amikor emberekkel nem találkozott és nem beszélt.
Ismerte ezt az érzést, nem volt új számára, gyermekkorában megélt már hasonlót. Mintha az egész világ ellene fordulna, és senki sem akarná megérteni őt.
Máskor meg úgy viselkedtek, mintha nem történt volna semmi. Nem értette a logikát. Tudta hogy minden ember más, és hogy alapvetően minden ember furcsa, de hogy ennyire? Ha nem szidták, akkor csak a már megszokott üres szavakkal kérdezték meg hogy hogy van, és beszéltek néhány felszínes mondatot.
Egy idő után elkezdte pontosan azt érezni, mint gyermekkorában, és ettől megijedt. Az érzelmei kezdtek eltűnni. Fásult lett, szótlan, és igazából semmi sem érdekelte. Persze amikor kellett pár órára tudott mosolyt csalni az arcára, hogy nehogy megkérdezzék tőle, hogy mi baja is van (holott igazából szinte senkit nem is érdekelt, csak hát megszokás nagy úr)...
A fáradékonysága is előjött, szinte bármennyit tudott volna aludni. Egy idő után már semmit sem tudott csinálni. Nem volt kedve semmihez. Csak járkált föl és alá, össze és vissza. Az emberek pedig egyre inkább csak kritizálták, az ízlésétől kezdve a tetteiig mindent elbíráltak. Úgy érezte, hogy megfojtják ezekkel, ő ezt nem bírja tovább.
És ezek a dolgok pedig egyre csak gyűltek, és csak gyűltek. Az emberek nemhogy segítettek volna neki, inkább belerúgott mindenki még párszor. Egyre magányosabb és visszahúzódóbb lett.
Végül eljött az idő, amikor azt mondta, hogy betelt a pohár. Erősen foglalkozott az öngyilkosság gondolatával, de félt a haláltól. Mit volt mit tenni el kellett költözni egy kietlen helyre, ahol senki sem jár, hogy magányában tudja nyaldosni az emberek okozta sebeit, melyet gyógyítani senki sem tudott. Aki tudott volna az pedig nem akart.
Így lett újabb áldozata az emberek figyelmetlenségének....

Múló évek

Hát nem hihetetlen? Eltelt tíz év, hogy repül az idő. Bruce kész nagyfiú már, igazi rosszcsont, de életteli kölyök. Rose pedig imádja, de a kölyök is oda van a nagynénjéért. Nem csoda, a nővérem mindig is elég fiús volt, de ezt te is tudod. Ejj, de nagy bajban vagyok most miattad. Ha nem ígérem meg, hogy elmesélek mindent és megosztom veled az összes érzelmemet, akkor talán könnyebb lenne beszélni. De hát mit tehetnék, az ígéret szép szó. Neked mindig könnyen nyíltam meg, csak hát nem vagyok a szavak embere.
Gondolataim egész kuszák, fogalmam sincs mit is mondhatnék ahogy mindent el akarok mondani, jót, rosszat, bár utóbbit annyira nem és minden mást ami a lelkemet nyomja. Ő pedig csak csendben figyel, mosolyog, tudja mi játszódik le bennem, nem siettet, hagyja hogy magamtól hántsam le ismét a világ ellen védő páncélomat.
- Aztán ott van Josh is… balesete volt, de nincs nagy baja, szívós egy fickó. A dokik szerint egy hónap és fel is épül. – akaratlanul felnevetek, majd tovább ecsetelem szívem bánatát és örömét.
Mesélek neki a munkáról, hogy annyi év után végre előléptettek. Aztán nem sokkal később betörtek, bár sok mindent nem vittek el, de Bruce napokig nem tudott aludni az eset után.
Szépen, lassan pedig egyre inkább az átlagos hétköznapok felé terelődik a szó. Mennyire nem egyszerű a házimunka olykor, viszont egész tűrhető és ehető ételeket tudok kotyvasztani. A kölök már csak viccből is a „Apu pokol konyhájának” hívja a helységet, ha beszabadulok. Na de kikupálódtam.
- Hiányzol… - súgom halkan.
Torkom elszorul, hisz ismét közeledik a búcsú perce és bár újra és újra visszatérek, fáj, fáj, hisz itt állok előtte, csupasz lélekkel. Nincs nálam sebezhetőbb lény ebben a pillanatban.
Ő pedig továbbra is csak gyengéden mosolyog. Nesztelenül lesiklik a szikláról, melyen egész idáig ücsörgött. Könnyed, nesztelen lépésekkel hozzám lépdel, keze gyengéden végig simít arcomon, fülembe pedig a világ legszebb szavát súgja, „Szeretlek!”.
- Ezt neked hoztam… - nyújtom át az oly régóta szorongatott rózsa csokrot, majd még egy félszeg, szomorkás mosolyt villantok meg felé.
Ennyi volt mára, ismét el kell hogy váljunk, Ő is tudja, de nem bánkódik vagy ha mégis, nem mutatja. Könnyed csókot lehel ajkaimra, majd finoman meglök. Ideje indulnom.
Hátat fordítok végül, nehéz szívvel, ám alig pár lépés után, bár szívem azt mondja ne tegyem, visszafordulok. Ő már nincs ott, nem is volt, noha mégis ott van. A szikla, melyen mindig üldögél, melyen mindig rám vár, jelzi, hogy ha szükségem lesz rá, ott megtalálom. Neve örökre kőbe lett vésve, de soha nem feledjük. Legközelebb pedig, Brucet is elhozom, hisz rég látta már az anyját.
A Nap utolsó sugarai kőre siklanak, megvilágítva az alábbi feliratot.

Emily Louis,
szerető feleség,
gondos anya,
akit korán hívott magához az Úr!

1982-2004

Ki (nem) mondott szavak

Rémálmok. Sötét, kavargó, megfoghatatlan képek és árnyak közepette felsejlik egy emlék. Ajkai erőtlenül, néma szavakat formál, szeme sarkában könny csillan, tekintetével gyengéden simogat, vigasztal. Tudom mit akar mondani, jól ismerem, még most is, ebben a pillanatban is olyan, mint azon a nyáron, teli élettel, vidámsággal. Nevetése gyönyörűbb, mint ezernyi madár trillázása.
Vége. Érzem, érzem ahogy teste fokozatosan hűl, távozik, itt hagy. Ajkai még egyszer utoljára megrezdülnek, ahogy befejezi mondandóját, melyet senki se hallhatott, senki se érthetett. Szája még egyszer mosolyra húzódik, szemeiben kialszik az élet lángja.
Arcáról könnyek patakzanak, csak most, halálában sír. Nem, nem így van, hisz az én arcom nedves, én zokogok vigasztalhatatlanul. Kezemmel eltakarom hideg, élettelen szemeit, majd gyengéden hogy meg ne zavarjam álmát, lecsukom pilláit. Homlokára egy utolsó csókot lehellek, hisz nincs többé, el kell engednem.
A gyásszal teli csendet csak egy szintén távozni készülő lélek utolsó hörgései zavarják meg. Gyomrából saját kardja áll ki, zubbonya vértől piroslik és még utolsó perceiben is pökhendiséget, felsőbbrendűséget sugároz.
- Ne aggódj, követni fogod a boszorkányt a halálba, hisz visszajön majd érted, elvégre te ölted meg.
Hangja önelégült, gúnyos, ám ettől még igaza van. Ha én nem lennék, ha sose találkozunk, még mindig élne.
Keblei közül lassan kihúzom a tőrt, nehogy még a túlvilágon is érezze a fájdalmat. Hideg, kegyetlen szomorúság telepszik tudatomra. Nem gyűlölök senkit, nincs bennem harag, minden az én hibám, ám ha nincs a katona, akkor Ő még mindig élne.
Anélkül hogy odanéznék, elhajítom a fegyvert, mely kegyetlenül, halál pontosan a férfi szemei közé fúródik. Nincs többé ő sem.