A Vár

Magányos ház állt a hegytetőn, romosan, és sötétségbe burkolózva. Indák vették körül, s a növényzet benőtte már. Valaha, nem is olyan rég egy gyönyörű kastélynak épült. Épülgetett, de elkészülni sosem készült el, nem is készülhetett. Viharos szelek jártak arra valóságos tornádók. Hideg fagyos szelek, melyek jéggé fagyasztották a legelszántabb építőket is. Gyönyörű vidék volt, de amilyen szép olyan félelmetes; megközelíthetetlen, távoli hódolóknak volt csak hely benne. Túl sötét volt, túl romos, és túlságosan is zord időjárás uralta a környéket.
Néhányan próbálkoztak, s a táj teljes szépségében és jóságában fogadta őket, ám az elmaradhatatlan tornádó, igazi szélvihar mindent feldúlt, az építőt éppúgy mint magát az építményt. Szépsége inkább átka semmint haszna volt.
A hegytető maga az aknamező, már azon tovajutni is csoda volt, elég volt egy rossz lépés, és máris messze járt az ember onnan ahova menni igyekezett. Rideg, megközelíthetetlen, és szeszélyesebb volt, mint a legszeszélyesebb hölgy, vadabb volt egy amazonnál, szilajabb volt a legvadabb lónál, és félelmetesebb volt, mint a legfélelmetesebb lény amelyet hátán hordott a Föld. Erénye csupán a sziréni szépségében, a farkas-magányosságában, és az egyedi, különlegességében állt.
Előbb-utóbb azonban mindenki belátta, hogy ez nem lehetséges, hogyan lehetne új kastélyt építeni vagy a régit felújítani, ilyen körülmények között?!
A magányos, romos kastély, melybe csak a madarak költöztek, így maradt örökre egyedül, és lett lakatlan, hiába is csillant fel néha a remény hogy valaha is boldogság és öröm és legfőképpen béke költözhet falai közé....