Utolsó pillanat

Nem tudta hol van. Valójában nem is akarta tudni. Egy dolgot akart: meghalni. Mintha lentről, valahonnan mélyről emberek zajongását hallotta volna. De nem érdekelte. Úgy érezte semmi sem köti már ehhez a világhoz. Hirtelen eszébe jutott apja vélekedése az öngyilkosokról: „Egoisták. Nem gondolnak másra csak magukra. Ha gondolnának, tovább élnének.” Ám édesanyja más véleményen volt: „Hiszen néhányan pont azért lesznek öngyilkosok, hogy a világnak ne legyen több baja velük!” Ő anyja véleményét osztotta. Mint öngyilkosjelölt. S most épp leugrani készült. Utoljára körülnézett. Fekete, sötét felhők borították az eget. A kedve is sötét volt. Mint mindig.  Végiggondolta utoljára mit is tett eddig, s ekkor elkezdett kitisztulni a feje. A kedve is olyan lett, mint amilyen már nagyon régen volt. Mintha eltűntek volna a felhők… Ráeszmélt, hogy ő egy templomtoronyban van. Nem értette hogyan is került oda. Persze, meghalni akart, de nem értette miért pont egy templomtoronyból akart kiugrani?! Ám a fejében motoszkált még az öngyilkosság gondolata nem is túl mélyen. Ekkor azonban új gondolat férkőzött az agyába. Az, amely előbb-utóbb mindenkit elér: Mi lesz a halál után? Eddig nem foglalkozott ezzel a kérdéssel, ám most úgy érezte ez az egyik legfontosabb kérdés. - Nem halhatok meg, míg ezt meg nem tudom. - gondolta, és elindult lefelé.
Ekkor felébredt. Miután végiggondolta álmát, döntött: még nem lesz öngyilkos.