Hazatért oda, ahonnan elindult, a nagyvárosba. És... elkezdett fájni a feje. Nem is kicsit. Valahogy... valahogy az egész világ a feje tetejére állt, és nem úgy, ahogyan azt ő oly' régóta várta. Szinte labirintusnak érezte a saját elméjét; amiből ugyan ki akart jutni, de nem tudott. hirtelen megértette mit is akart a tudtára adni a Bölcs. De mégis...
Biztos volt benne, hogy máshogy is lehet ez; hogy tud uralkodni ezen a képességén.Uralni tudta máskor is az elméjét, bizonyára most is fogja tudni. Kissé elveszettnek érezte magát, de nem foglalkozott az érzelmeivel, belevetette magát a dolgok közepébe. Találkozott néhány ismerősével, akiknél elégedetten konstatálta, hogy belelát az elméjükbe, minden apró villanást , minden olyan gondolatot észlelt, amit még önmaguk elől is palástolni próbáltak.
Boldogan hajtotta álomra a fejét. Tulajdonképpen csak álomra hajtotta volna, de valahogy nem akart összejönni. Sosem volt jó alvó, és így, hogy folyton a fejében jártak a gondolatok a szomszéd bosszankodásától kezdve az emeleten lakó kislány álmaiig mindent, így még nehezebben sikerült. Végül vagy háromórás "kínzás" után sikerült elaludnia. De nem ment vele olyan sokra, ahogyan remélte. Kavargó-forgó gondolatokkal álmodott.
Kimerülten ébredt, hasogató fejjel, zavartan. Azt sem tudta mihez kezdjen. A fejfájás nem múlt el a gyógyszerektől, s a fejében sajgó, sötétlő gondolatok is egyre inkább felerősödtek. Szédelgett. Könyörgött, hogy legalább egy percnyi szünete legyen. De hiába. Csak úgy áradtak a gondolatok a fejébe. A saját gondolatait elvesztette az örvénylő kavalkádban. De érezte, és tudta: önmagát is elvesztette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése