Az elején kezdem a történetet, mindenki beleszületik egy egy közösségbe, valahova, ahova anélkül tartozik, hogy ezért bármit is tenne. Ez eddig igen egyszerű képlet, az ember vagy szereti, amit neki szántak, ahova került, vagy nem. Avagy hol szereti, hol nem, és talán inkább ez utóbbi a leggyakoribb. Hiszen minden ember életében vannak mélypontok és olyan is amikor minden jobban megy, mint máskor. Néha azt érzed végre minden rendben van, máskor pedig el akarsz menekülni onnan. Mert emberek vagyunk, mindenkivel megesnek az ilyenek...
Nos, ez egy történet egy olyan közösségről amelynek tagja lehetsz és olyankor úgy érzed magad, mint aki szerelmes, a rózsaszín köd, és a többi... Szóval egyszerűen imádsz ott lenni, és azokkal lenni, akik ott vannak. Az első pofonokig.
Az első pofonokig, amikor rájössz arra, hogy talán mégsem olyan jó ez az egész ahogyan ezt állítják. Az első pofonokig, amikor megbántanak, és nem foglalkoznak vele, amikor megbízol valakiben, és csalódnod kell, és amikor segítséget kérsz de helyette üres dolgokat kapsz. Sőt kiderül, hogy nem csak ezek vannak ott. Kavarások, hazugságok, pletykák... és amikor az életedet kiterítik, és ez alapján ítélnek meg, holott ők sem jobbak, sőt... Nos ez a kiábrándulás, ami történhet szép lassan is, de akár olyan gyorsan is, hogy szinte fel sem fogod mi is történt. Bár, nyilvánvalóan az eshet a legnagyobbat, aki a legmagasabban járt. Ekkor jössz rá arra, hogy tulajdonképpen végig naivan hittél olyasvalamiben, ami talán sosem létezett.
S ekkor nem bírsz már ott lenni tovább, szinte eltűnsz....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése